1849: Egy amnesztia legendája
2003. július 29. 18:51 Kosáry Domokos
Az ötvenes évek hangadó történészei régi szólamokat felújítva, nem győzték hangsúlyozni, hogy a magyar szabadságharc bukásában mekkora része volt Görgey `árulásának`, és általában az olyan `békepártiak` szerepének, akik a nemzeti függetlenség kimondásánál jobbnak tartották volna a Habsburg monarchiával való megegyezést. A hatvanas évek első felében azonban bizonyos változás ment végbe a hivatalos történész `vonal` indoklásában. A nemzeti romantika szólamai ugyanis, amelyek korábban a sztálini dogmatizmus magyar változatban is riasztó sivárságát voltak hivatva vonzóbbá varázsolni, 1956 után egyszerre veszélyesnek tűntek. Kiderült, hogy az emberek hajlandók e szólamokat esetleg komolyan venni és - a múlt tanulságaként - azokat saját jelen elnyomóik ellen alkalmazni. Ismét jelentkezni kezdtek az árulás mitológiáját megkérdőjelező hangok is. A Görgey elleni vádakhoz tehát, amelyek a sztálini történeti koncepció hazai velejárói voltak, valami új, megfelelőbb, hatékonyabb igazolást kellett találni.
Elsietett fegyverletétel?
A feladat megoldására a szakma volt diktátornője, Andics Erzsébet vállalkozott, kísérletet téve Németh László Görgey-drámája hatásának ellensúlyozására és a vád újabb alátámasztása mellett saját - közben megingott - pozíciójának megszilárdítására is. Az új formula a következő volt: 1849 nyarán, a háború elhúzódása, a magyar nép elszántságának fokozódása, az osztrák-orosz ellentétek kiéleződése és a cári hadvezetés kivonulási szándéka miatt olyan helyzet állt elő, hogy a bécsi kormány Schwarzenberg herceg miniszterelnök javaslatára széles körű amnesztiát készült adni a magyar "lázadás" vezetőinek, ezt az alkalmat azonban meghiúsította, megragadását lehetetlenné tette Görgey elsietett oktalan, áruló fegyverletétele. Ezt a tételt kidolgozója több változatban fejtette ki és ismételte meg. Először egy akadémiai felolvasó ülésen, 1964 végén és - nyomtatásban - az Akadémia megfelelő osztálya Közleményeiben [1], majd bővebb változatban, a következő évben a Századok hasábjain [2], utóbb egy tanulmánykötetben [3], közben pedig az 1965. évi bécsi nemzetközi történész kongresszus alkalmából idegen nyelven is [4], hogy eredményeiről a nemzetközi szakmai körök is tájékoztatást nyerhessenek. Bizonyítási kísérlete oly sikeresnek bizonyult, hogy ettől kezdve hosszú éveken át a Görgey-vádlók sorra, mind tőle vették át érveit, annyival is inkább, mivel saját, valódi kutatások híján hajlandók voltak készpénznek venni látszólag meggyőző állításait.
Kiindulásul a bécsi állami levéltárban őrzött Schwarzenberg-hagyaték bizonyos iratai és az osztrák minisztertanácsi jegyzőkönyvek szolgáltak, amelyekben - egy adott időpontban, következmények nélkül - egy amnesztia gondolata átmenetileg valóban felmerül. Erről annak idején már Steier Lajos is megemlékezett, anélkül, hogy az ügyet különösebben fontosnak tartotta volna. [5] Andics siet is őt, és általában a magyar és osztrák történészeket a tőle megszokott modorban azzal meggyanúsítani, hogy szándékosan hallgattak el egy olyan fontos tényt, amely újabb fényt vet "Görgey végzetes szerepére". Andics először is egy sor kiragadott adatot kissé egyoldalúan úgy csoportosít, hogy a magyar szabadságharc lehetőségeit 1849 nyarán minél kedvezőbbnek, ellenfelei, így főleg Ausztria helyzetét pedig ugyanakkor minél súlyosabbnak mutassák. Hangsúlyozza, hogy a magyar népi ellenállás, a harci kedv mennyire erősödött. Hivatkozik egyebek közt Klapka augusztus eleji komáromi kitörésére, annak hatására, Székesfehérvár és Losonc - egyébként kemény bosszút kiváltó - esetétre, meg az osztrák Presse augusztus 15-i számának tudósítására arról, hogy "a magyarok vad mongol fanatizmusa újabban kezd félelmetesen fellángolni". A valóságban persze ugyanakkor egy sor ellenkező adat is beszél a nép, az ország egyre érezhetőbb kimerültségéről, a háborús terhek mind súlyosabb következményeiről, és arról is, hogy a magyar politikai és katonai vezetés hatóköre egyre szűkebb területre szorult össze. Szerzőnk azonban az általa festett, reményteli képpel állítja szembe az ellenfelek, főleg Ausztria szinte válságos helyzetét. Azt, hogy a császári és a cári seregek működését az összhang hiánya jellemezte, sőt kiéleződött az ellentét a nehézkes, lassú orosz hadvezetés, közelebbről a túl óvatos - és tegyük hozzá: Görgey hadmozdulatai által megzavart és lelassult - Paszkevics, illetve a másik oldalon Haynau között. Azt továbbá, hogy a magyarországi hadjárat nem várt módon elhúzódott, ami Bécs számára azért is veszélyesnek tűnt, mivel a cár nem titkolta szándékát, hogy csapatait még a tél beállta előtt visszahívja. Augusztus 6-án Ferenc József Schwarzenberget személyesen küldte Varsóba az orosz uralkodóhoz, hogy sürgessen erélyesebb hadvezetést, hiszen a magyar lázadás "merészebben emeli fel fejét, mint bármikor", sőt nő iránta a külföld rokonszenve is.
A cár augusztus 10-én Paszkeviccsel is közölte aggodalmait: végezze be mielőbb a háborút, mert "különben a betegségek meg a járhatatlan utak a fél hadsereget felemésztik". [6] Az osztrák hadvezetésnél tartózkodó Berg cári tábornoknak az a jelentése, amely Klapka kitörésekor került a magyarok kezébe, szintén arról tanúskodott, hogy az oroszok mennyire félnek az ősz közeledtétől. Andics persze nem veti fel azt a kérdést, hogy a magyar szabadságharcnak, egyre szorultabb helyzetében, a mégiscsak ott lévő, roppant túlerővel szemben, egyáltalán volt-e kilátása arra, hogy még pár hónapon át, a tél beálltáig - és akkor is csak átmenetileg - önmagát életben tartsa. Szerzőnk inkább azt hangsúlyozza, hogy az osztrák kormány e nehéz helyzetben, amelyet az itáliai front is súlyosbított, jobbnak látta, ha a magyaroknak - mint az olaszoknak is - amnesztiát ígér. Schwarzenberg miniszterelnök augusztus 15-én erről előterjesztést fogalmazott. Eszerint "a felkelés vezetői, úgyszintén mindazok a tisztek, akik azt óhajtják, meghatározott időn belül akadálytalanul távozhatnak"; ehhez járul a "meglehetősen enyhe igazolási feltételek megállapítása azon tisztek számára, akik az országban akarnak maradni" - bár azok kivételével, akik "részt vettek a lázadó kormány tevékenységében" -, ami persze ilyen általános fogalmazásban elég tág értelmezésre adott lehetőséget. A minisztertanács e javaslatot mindjárt másnap, augusztus 16-án sietve és egyhangúlag elfogadta. A határozat szerint "a felkelő tisztek vezetői, akik külföldre akarnak távozni, ezt lehetőleg rövidre szabott határidőn belül a legközelebb eső határon át tehetik meg". Azokat a tiszteket pedig, "akik régebben nem szolgáltak, vagy csak a háború alatt lettek tisztek, egyszerűen el kell bocsátani".
E döntés alapján Schwarzenberg még aznap, tehát augusztus 16-án felterjesztést fogalmazott az uralkodóhoz. Ebben ismertette a kormány határozatát, majd azt kérte, hogy ennek jóváhagyása után Haynaut, "amilyen gyorsan csak lehetséges, el kell látni a fentieknek megfelelő utasításokkal".
E három irat ismertetése után Andics rátér a negyedikre, tehát az augusztus 20-i minisztertanács újabb - immár végleges - határozatára, amely azonban lényegesen más, sokkal szigorúbb megtorló intézkedéseket írt elő. Eszerint "a lázadók valamennyi vezetőjét és törzstisztjét le kell tartóztatni és azonnal meg kell indítani ellenük az eljárást", a volt császári tiszteket századostól lefelé is, míg a honvédtiszteket és honvédeket közlegényként be kell sorozni. Ezzel Haynau gyakorlatilag szabad kezet kapott arra, hogy régóta tervezett bosszúját végrehajtsa. Hiszen - mint tudjuk - ehhez már előzőleg hozzáfogott. Erről tanúskodott nemcsak 1849 június 1-jei kiáltványa, amely a "pártütők" legszigorúbb felelősségre vonását rendelte el [7], valamint július 1-jei újabb proklamációja, amely előírta minden olyan helység felégetését, ahol a lakosok a császári vagy cári csapatok ellen fellépni próbálnak - hanem Lipótvár volt magyar parancsnokainak kivégeztetése is.
Ezután Andics számára már csak az volt hátra, hogy a következtetést levonja. A fordulatot Bécsben - szerinte - az idézte elő, hogy augusztus 18-án reggel - vagy már előző este - megérkezett a világosi fegyverletétel híre. Engedményekre tehát nem volt többé szükség. Schwarzenberg az újabb, augusztus 20-i határozatot javításként vezette rá az előző, augusztus 16-i határozat szövegére. Görgeynek - írja a szerző - elemi szent kötelessége lett volna minden lehetséges utat és módot felhasználni, az osztrák katonai és kormányszervek felé való tapogatózást, tárgyalások kezdeményezését megkísérelnie. Ezt ő nem tette, s így közvetlenül felelős azért, hogy a hazafiak előtt bezárult "a szabad elvonulás lehetősége".
Egy koncepció utóélete
Mindez első pillanatra valóban meggyőzőnek tűnhetett. Nem csoda, hogy oly nagy és tartós hatása lett. Azok, akiknek szívéhez valamiért amúgy is közelebb állt az árulási vád, ettől kezdve erre a tételre hivatkoztak. Utóbb, a hetvenes évek vitái során, a sajtócikkekben, publicisztikában ez az Andics-féle tétel merült fel döntő érvként újra meg újra. A szakemberek közt is alig akadt, aki nyíltan nem értett ezzel egyet. [8] Voltak ugyan, akik bizonyos kételyeknek adtak hangot, de ők sem szánták rá magukat arra, hogy a szerzőnek alaposabban a körmére nézzenek. Felvetették, hogy Görgey Haynauval állt szemben, aki teljhatalmat kapott és könyörtelen bosszúval fenyegetett; honnan sejthette hát a magyar tábornok, szorult helyzetében, hogy pár nappal utóbb mit fognak tervezni Bécsben? Különösnek tűnhetett a vád érvelésének hirtelen megfordítása is: régebben azért ítélték el Görgeyt, hogy tárgyalni akart - állítólag - az osztrákokkal, most pedig azért, mert nem próbált tárgyalni velük. Volt, aki azzal a feltevéssel próbálkozott, hogy az amnesztia talán inkább a reakciós magyar főurak közbelépése miatt nem vált valóra. [9] Ez az ötlet azonban semmivel nem bizonyítható, és így súlya sem sok lehet.
Pedig elég a valóban meglévő forrásadatokat alaposabban, kritikailag megvizsgálnunk, hogy a tételben rejlő alaphibának - vagy csúsztatásnak - hamar nyomára jussunk.
Az "elfelejtett" vereség
Schwarzenberg augusztus 15-én kapta meg Paszkevics augusztus 9-én kelt értesítését arról, hogy magyar küldöttek jelentek meg táborában. Erre fogalmazta meg sietve, még aznap, a császárhoz intézendő előterjesztés szövegét, mert úgy látta, hogy Haynaunak sürgősen utasítást kell küldeni a magyarok fegyverletétele esetén követendő eljárást illetően. Vagyis az amnesztia terve eleve a magyarok fegyverletételével számolt, illetve azzal, hogy a magyarok a cári hadvezetéssel próbálnak tárgyalást kezdeni. Csakhogy Haynau serege akkor még Paszkevics seregénél jóval kisebb súlyt képviselt, ugyanis miközben délkelet felé vonult, közben Komáromnál meg Pesten bizonyos erőket hátra kellett hagynia, tehát inkább gyengült, mint erősödött. A két szövetséges - és egyben rivális - hatalom közül ekkor még Oroszország nyomott jóval többet a mérlegen. Innen a sietség, amellyel az osztrák minisztertanács mindjárt másnap, augusztus 16-án, Schwarzenberg javaslatát elfogadta.
A dolog azonban itt, ezzel megállt. A minisztertanács határozatát nem terjesztették fel jóváhagyásra az uralkodó elé. Schwarzenberg, aki eddig oly gyorsan és határozottan intézkedett, e ponton leállította az egész ügyet. Pedig akkor a világosi fegyverletételről még nem tudott. Miért tette hát félre az amnesztia javaslatát, ha addig oly sürgetőnek tartotta azt? A magyarázat igen egyszerű: közben megérkezett a hír, hogy Haynau augusztus 9-én Temesvárnál döntő győzelmet aratott a Dembiński, illetve Bem által vezérelt magyar fősereg felett. Haynau augusztus 9-én reggel kelt, előző jelentése, amelyet a Wiener Zeitung augusztus 15-én, szerdán közölt, még csak arról tudósíthatta Bécset, hogy Szőregnél Dembińskit visszanyomta, most üldözi, és azt reméli, aznap estére Temesvár magyar ostromzárát szét tudja robbantani. Két nap múlva, a Wiener Zeitung augusztus 17-i számában olvashatták azután a bécsiek Haynau augusztus 10-én kelt jelentését az előző napi, nagy temesvári győzelemről. Schwarzenberg, aki erről feltehetően már 16-án este értesült, ezért tette félre az amnesztia ügyét, hiszen az osztrák győzelem után nem volt többé engedményekre szükség. S ezért írta Radetzkynek augusztus 17-én, hogy a magyarországi harcok "gyors léptekkel közelednek" a végkifejlet felé. A világosi fegyverletételről Bécs csak ezt követően, augusztus 18-án értesült.
Az amnesztia ügyét tehát nem Görgey fegyverletétele miatt vették le a napirendről, hanem azért, mert az osztrák császári ármádia Temesvárnál katonai győzelmet aratott a magyar fősereg fölött. Ha valakit, akkor e fordulatért Dembińskit kell felelősnek tartani, aki az országból való kimenekülés stratégiáját követve hátrált Arad helyett Temesvár alá, ahol az Erdélyből kiszorított Bem egy kockázatos va banque döntéssel úgy vállalt csatát, hogy nem tudta: a tüzérségi lőszertartalékot Dembiński már előzőleg messze hátra küldte. Ez az osztrák győzelem volt az, amely alapjában véve a fegyverletételt is előidézte, hiszen Görgey a maga kisebb seregével, amely Dembińskiével egyesülve, biztosíthatta volna Haynauval szemben a kellő erőt, most egyedül, a siker reményével csatát nem vállalhatott. Mi több: ez a temesvári osztrák győzelem volt az, amely az osztrák-orosz erőviszonyok mérlegét is végleg Haynau javára billentette át. Ha Haynaut megverik: Paszkevics óhaja, tanácsa nem hagyható figyelmen kívül. A temesvári győzelem viszont döntő mértékben meggyöngítette minden olyan közbelépés súlyát, amellyel az orosz hadvezetés a pacifikáció érdekében megpróbálkozhatott, és amelyből nemcsak - végső szorultságukban - a magyarok, hanem maguk az oroszok is többet reméltek, mint amennyit végül elérhettek.
Ferenc József utóbb is jól emlékezett arra, hogy számára a döntő fordulatot a temesvári győzelem hozta meg. A csatáról készült nagy olajfestmény egész életén át ott függött dolgozószobája falán. Andics Erzsébet azonban úgy látszik nem emlékezett - vagy nem akart emlékezni - arra az alapvető tényre, hogy a fegyverletételt megelőzte egy olyan döntő katonai vereség, amely azután minden további lehetőségnek megpecsételte sorsát. Ezek után Andics tételét, e súlyos módszertani tévedést - hogy finoman fejezzük ki magunkat - alighanem végleg kiiktathatjuk az elfogadható szakmai értelmezések sorából és átutalhatjuk azon legendák lomtárába, amelyek figyelmet legfeljebb csak annak jellemző példájaként érdemelnek, hogy a sztálini koncepció alkalmazói miként próbálták a történeti múltat saját politikai céljaiknak megfelelően visszamenőleg önkényesen módosítani.
Jegyzetek:
[1]
Andics Erzsébet: Ismeretlen adalékok a világosi fegyverletétel kérdéséhez. Előadás, 1964. december 7. Megjelent: az MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei 1965, XIV/3.
[2]
Andics Erzsébet: Ismeretlen adalékok az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc végnapjairól. Századok 1965, 425-457.
[3]
Andics Erzsébet: 1848-1849. Tanulmányok. Bp. 1968, 361-413.
[4]
E. Andics: August 1849. Unbekannte Daten über die letzten Tage der ungarischen Revolution und des Freiheitskampfes von 1848-1849. In. Nouvelles Etudes Historiques. I. Bp. Vol. 5. 531-563.
[5]
Steier Lajos: Haynau és Paskievics. II. Bp. é.n. 246-247, 319.
[6]
Alekszandr Petrovics Scserbatov: Paszkevics Magyarországon. Bp. 1984, 311. Az eredeti orosz kiadásban: VI. 1896, 328.
[7]
Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelső manifesztumok és szózatoknak. Buda 1849, 8. füzet, 96-98.
[8]
Valószínűtlennek minősítette Andics tételét Katona Tamás: Az aradi vértanúk. I. Bp. 1979, 14-27.
[9]
Hanák Péter-Varga János: Bécs, Arad, Világos. Kritika 1975/1, 5.
szerkesztőségét!
