Az emlékezés tudománya?
2002. október 12. 15:09 Hovanyecz László
A Mindentudás Egyeteme következő előadását Marosi Ernő művészettörténész-professzor tartja Művészet és történeti emlékezés címmel
A Mindentudás Egyeteme következő előadását Marosi Ernő művészettörténész-professzor tartja Művészet és történeti emlékezés címmel.
Előadásának a címe is meghökkentő.
Az emlék a művészettörténet egyik legfontosabb alapfogalma, mely mintegy magába sűríti tudományunk egész problematikáját, és egyben jól jellemzi sajátos szempontjait. Az emlékek a művészettörténet tárgyai és forrásai, de a művészet története nem egyszerűen ezek felsorolása, például időrendbe szedett listája. Bár az emlékek időbeli egymásutánja is érzékelhetővé teszi a művészet történeti változásait, már kiválasztásuk, vagyis az az ítélet, amellyel műalkotásokként ismerjük el őket, feltételezi, hogy előzetes fogalmunk van a művészet mibenlétéről. Ebben az értelemben emlék az, amit aktuális művészetfelfogásunk és tudományos koncepciónk szerint annak tekintünk.
Hétköznapi értelemben egészen mást értünk az emlék fogalmán.
Ez a szó, amelyet a művészettörténészek minden különösebb megfontolás nélkül szakkifejezésként használnak, sokféle nyelvi közegben sokfélét jelenthet. Szóhasználatunk különösségére gyakran akkor ébredünk rá, ha magyarul írt szövegeink idegen nyelvű fordításaival szembesülünk. Különbséget kell tennünk memória és monumentum között: az első fogalom az emlékezés lelki-gondolkodási folyamatára utal – ahogy Petőfi mondja: "Boldog órák szép emlékeképpen / Rózsafelhők úsztak át az égen" –, míg az utóbbi a folyamatot kiváltó tárgyat nevezi meg – körülbelül úgy, ahogy Gutenbergre emlékezve Vörösmarty mondja: "...nevednek / Méltó emlékjelt akkoron ád a világ." Emlékképek, álomlátások és víziók megörökítése nem ritka tárgya a művészetnek, külön előadásban lehetne foglalkozni az ilyen típusú képekkel. De a legtöbbször a második értelemben vett emlékkel találkozunk. Ez a kategória nevét is, mintáját is a megörökítés szándékával megalkotott tárgyról nyeri. Ide illik Horatius klasszikus mondata: "Exegi monumentum aere perennius" – azaz: "Ércnél maradandóbb emléket állítottam". Az emlékszobor, a síremlék olyan mesterséges tárgy, amelyet a figyelem felhívásának szándékával helyeznek el, többnyire éppen ott, ahol a múltban olyasmi történt, amire az utókornak emlékeznie kell. Ezt a figyelemfelkeltést jellegzetesen hordozza az ugyancsak közhelyszerűen ismert megszólító felirat: "Vándor, állj meg, s vidd hírül a spártaiaknak..." Manapság az utcán járva, a tévét nézve percenként részesülünk hasonló felszólításban, nyilván nem kevésbé figyelemre méltó közlések érdekében: de mivel e sűrű felszólítások nélkülözik az üzenet mélyebb értelemben vett alkalmiságát, érzékenységünk is jelentősen csökkent e hangnem iránt.
Mi tehát az emlék?
Az emlék örökség, amellyel kapcsolatban kétféle feladatunk van: értelmeznünk kell a ma és őriznünk a jövő számára. A művészettörténész, ha komolyan veszi feladatát, egyik feladattól sem szabadulhat. Mindkettő kultúránk elevenségének feltétele. Új értelmezések kialakítására nyilván utódaink is igényt tartanak majd. De erre a lehetőséget nekünk kell biztosítanunk. Mert élet a művészet is, melyet az ember – ahogy József Attila mondja Eszmélet című versében – "a halálra ráadásra kapja, s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg..."
szerkesztőségét!
