Kossuth Lajos üzenete
2002. szeptember 15. 14:56 Daniss Győző
Kosáry Domokos akadémikus szerint szükség volt egy különleges személyiségre
A kétszáz esztendeje, 1802 szeptemberében – minden valószínűség szerint 19-én – született Kossuth Lajos hosszú életének alig több mint a felét tölthette hazájában: 47 esztendőt; a további 43 évet emigrációban kellett megélnie. Pályája első szakaszáról Kosáry Domokos akadémikussal beszélgettünk, aki ismét Kossuth-könyvön dolgozik: 1946-ban kiadott monográfiáját több mint egy fél évszázad kutatási eredményeivel, történészi tapasztalataival egészíti ki. Az új mű a tervek szerint karácsonyra jelenik meg. – Kossuth Lajossal különleges személyiség lépett be történelmünkbe. Mégpedig egy olyan fordulóponton, amelyikben évszázadok feudális világa után nálunk is elkezdődhetett az Angliában már a XVII. században megvalósult nagy társadalmi átalakulás. A lehetőség felértékelte Kossuth szerepét, hiszen ha ez a kitűnő ember egy másik korszakban él, talán nem tudott volna olyan módon beleilleszkedni a történelmünkbe, ahogyan ezt az adott kedvező körülmények között megtette.
Hogyan vezetett Kossuth útja Zemplénből Pozsonyba, Pestre, hogyan lett a megyei ügyvédből kormányzó elnök?
A pályája azért különösen érdekes, mert bár a szakaszai önmagukban sohasem voltak teljességgel sikeresek, egy-egy lépéssel mégis mindegyik közelebb vitte őt a végső célhoz. A szegény zempléni nemesi család fiának – hogy boldoguljon – értelmiségi pályára kellett mennie. Jogot végzett, majd megyéjében kezdett ügyvédkedni. Jó szónoki képességeinek köszönhetően az ellenzék soraiban helyi nagysággá kezdte kinőni magát. Hamarosan mégis távoznia kellett Zemplénből, mert politikai ellenfelei egy homályos pénzkezelési ügyet felhasználva eljárást indítottak ellene. Megbukott tehát – de közben beletanult a magyar ellenzék megyei politizálásába. Enélkül később aligha boldogult volna az országgyűlési küzdelmekben. Oda 1832-ben került távollévő főrendek képviselőjeként. Megbízóit rendszeresen tájékoztatta a Pozsonyban történtekről; a kézírással sokszorosított Országgyűlési Tudósítások olykor félszáznál több példányban jutottak el az ország távolabbi vidékeire is. Az országgyűlés berekesztése után elindította a megyei közgyűlésekről beszámoló Törvényhatósági Tudósításokat; ezt a cenzúra miatt szintén csak kézírással sokszorosíthatták. Ennek révén kapcsolatba kerülhetett a megyék ellenzéki politikusaival. A Törvényhatósági Tudósítások számai egy ideig a hivatalos tiltás ellenére is eljutottak a megyékbe, végül azonban 1837-ben a szerkesztőt letartóztatták, majd fogságra vetették. Formálisan ez a vállalkozás is kudarccal végződött tehát – közben azonban megszerveződött Kossuthnak a megyei ellenzéki csoportokkal való kapcsolatrendszere.
„Játék” egy lappal
Hogy történhetett meg, hogy noha éppen sajtótevékenysége miatt ítélték el, szabadulása után lapot szerkeszthetett?
Metternich kancellár úgy gondolta, hogy a magyar közvélemény által bebörtönzése miatt mártírnak tekintett politikus „játsszon most újságírót, foglalja el magát egy lappal”. Nos, a „játék” túlságosan is jól sikerült. Az 1841-ben megjelent Pesti Hírlappal – Kossuth vezércikkeinek és nem utolsósorban a régi, a vele a Törvényhatósági Tudósítások időszakában kapcsolatba került ellenzéki csoportoknak köszönhetően – megteremtődött a modern magyar politikai sajtó, a hazai politikai közvélemény nevelésének, a polgári átalakulás programja kidolgozásának kitűnő fóruma. Bécs ezt természetesen nem nézte tétlenül, 1844-ben Kossuthot egy váratlan jogi fogással megfosztották szerkesztői tisztétől. A Pesti Hírlap hasábjain kifejtett eszmék azonban már benne voltak a közgondolkodásban. Az állását vesztett szerkesztő pedig egyletalapításba fogott. Német mintára létrehozta egyebeken kívül a magyar áruk vásárlását szorgalmazó Védegyletet. És ha az idegen termékek mellőzésének propagálása nem is lehetett a hazai gazdaság fejlődésének meghatározó eleme, a Védegyletnek az ország legkülönfélébb vidékein százharmincnyolc szervezete jött létre – ezeket bizonyos értelemben egy leendő párt alapjának tekinthetjük. És az Ellenzéki Párt – hiszen van már egy Kossuthnak és a reformkor más kiválóságainak köszönhető átalakulási program, létezik egy határozott politikai közvélemény, van egy olyan reformgárda, amelyik ismeri és támogatja Kossuthot – hamarosan meg is alakult. Batthyány Lajos gróf az elnöke. Szintén kitűnő ember, ha nem is harcostársához hasonlóan karizmatikus egyéniség.
Ez már az 1847 végén kezdődő országgyűlésnek az ideje, amelyen Kossuth immár saját jogán, Pest megye követeként vett részt. Személyesen mekkora szerepe volt az országgyűlés munkájában?
Nagyon nagy. Annak ellenére, hogy az országgyűlés első időszakát követően az ellenzék mérsékeltebb tagjai határozottan törekedtek Kossuth visszaszorítására, mondván, hogy „túlságosan az élen van, túlságosan diktálni akar”.
Igaz volt a vád?
Volt benne valamennyi igazság. De kellett egy ilyen erős egyéniség! Úgy nem lehet forradalmat csinálni, hogy ülünk a karosszékben, és azt mondogatjuk: úgyis mindegy, úgy sem lehet mit tenni. A forradalomhoz mindenképpen szükséges volt egy olyan határozott, cselekvőképes, mindenre elszánt ember, mint Kossuth. Aki az országgyűlés megkezdése előtt leírta, hogy aki őt megdobja kővel, azt mennykővel fogja visszadobni. És azt is tudni kell: a régi barát, Eötvös József 1848 januárjában még azt írta ugyan Széchenyinek, hogy félre kellene állítani Kossuthot, ám amikor megérkezett az első európai forradalmak híre, ugyanaz az Eötvös már azt javasolta ugyancsak Széchenyinek, hogy mégis Kossuthtal kell menni. Mert noha túlságosan hajlamos a kockáztatásra, ő és csakis ő az, aki képes megvalósítani a reformprogramot. Ehhez még annyit: az országgyűlést Kossuthnak és társainak a szívós előkészítő munkája felkészítette ugyan a nagy társadalmi átalakulásra, ám a magyar politikai elit nehezen tudta elhatározni magát a döntő lépésre. A végső fordulatot még 1848 februárjának párizsi forradalma sem hozhatta meg. Kossuth a híres március 3-i országgyűlési beszédében még csak azt kérte, hogy Bécs a Habsburg-monarchia minden országának, tartományának adjon alkotmányos rendet. Nem szólt még a teljes polgári reformról. Amikor azonban a március 13-i első bécsi forradalom elűzte Metternichet, és ez okból már nem fenyegetett az ország osztrák csapatoktól való elözönlésének veszélye, megváltozott a helyzet. És március 14-én délután, majd 15-én reggel az országgyűlés kimondta a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget és a többi évtizedes követelést. Amikor Pesten kitört a forradalom, Kossuth, Széchenyi és követtársaik már a Bécs felé menő hajón ültek.
A vezetői szerep
A bécsi út és a pesti március 15. között tehát nincs közvetlen összefüggés?
A márciusi ifjak előtte is és utána is segítették a pozsonyi diéta reformerőit abban, hogy kellő támogatást adjanak Kossuthnak. A hajón a 15-i pesti eseményekről még nem tudtak, és azt sem tudták, hogy a bécsiek kitörő lelkesedéssel fogadják majd a magyar küldöttséget. Ennek a lelkes bécsi népnek is volt szerepe abban, hogy az udvar – a gyermeki agyú, döntésképtelen uralkodó, Ferdinánd helyett Lajos főherceg és legszűkebb köre – elfogadta azt a magyar javaslatot, amellyel a küldöttség Széchenyi javaslatára Bécsbe érkezett. Azt ugyanis, hogy az uralkodó a magyar ügyek intézésében adjon teljhatalmat István főhercegnek. A nádor ki is nevezte Batthyány Lajost miniszterelnökké. Kossuth a pénzügyminiszteri tárcát kapta meg.
Egy volt ő a miniszterek között, vagy föléjük nőtt?
Minisztertársainál nagyobb szava volt. Például azért, mert csak neki volt újságja, a Kossuth Hírlapja. Újságja akkor, amikor Batthyány szükségtelennek tartott egy kormánylapot. Ráadásul Kossuth szerette, ha az ő akarata érvényesül, és nem mások elképzelései valósulnak meg. Némiképpen „kormányon belüli ellenzéknek” számított. De például amikor Metternich megbukott, és nem kellett tartani osztrák katonai beavatkozástól, Széchenyi is mellé állt.
Elmúlt a kettejük közötti „hagyományosnak” mondható feszültség?
Az igazi feszültség sohasem Kossuth és Széchenyi között húzódott, hiszen mindketten a reformok útján haladtak. Feszültség Kossuth és Széchenyi „oldala”, valamint a konzervatívok és a kormány „oldala” között mutatkozott. Kettejük között főképpen a közjogi kérdésben, a nemzetiségekhez való viszony kérdésében volt valamelyes nézetkülönbség.
Amennyiben?
Széchenyi már egy 1842-es akadémiai beszédében elítélte a türelmetlen magyarosítást. A magyar reformerek, a magyar politikai elit tagjainak többsége – Kossuthtal egyetemben – azonban úgy gondolta, hogy a feudális kiváltságok eltörlése fejében az ország nem magyar népeinek is mellénk kell állnia. Kossuth maga türelmetlen volt a nemzetiségekkel. Amikor az utolsó rendi országgyűlésen a horvátok nem akartak belenyugodni abba, hogy a két országot érintő közös ügyeket nekik is magyarul kell intézniük, háromszor is kijelentette: márpedig Horvátország nem létezik.
És 1848 nyarán éppen horvát csapatok törtek be a Dunántúlra...
Bécs mindig a politikai sakktáblán tartotta Jellasicsot. Tehette is, hiszen a horvátok nem tudtak belenyugodni abba, hogy a magyarok egy fokkal „fölöttük állnak” a birodalomban. És azt is tudni kell, hogy a horvátok között sok volt a határőrvidéki lét okán fegyverforgatásban gyakorlott katona. Mindezek miatt nagyon fontos volt, hogy Batthyány már tavasszal létrehozta a nemzetőrséget.
Mit tett hozzá a magyar fegyverek erejéhez Kossuth híres toborzóútja?
Néhány száz alföldi önkéntest mindenképpen. Hozzáteszem: akadtak a kormányban, akik azzal vádolták, hogy azért ment éppen az Alföldre, hogy ha a hadiszerencse rosszra fordulása miatt menekülni kell, közelebb legyen az oltalmat kínáló délkeleti, határon kívüli területekhez. Az azonban egészen bizonyos, hogy az általa toborzott honvédek Pákozdnál segítették Jellasics legyőzését. És az sem tagadható, hogy amikor a kormány 1848 szeptemberében lemondott, és megalakult a Honvédelmi Bizottmány, annak élén Kossuth fejlesztette honvédsereggé az addigi nemzetőrséget. Kossuth ekkor került bele abba a vezetői szerepbe, amelyre kiválóan alkalmas volt.
Elnöki minőségében – de mégiscsak civil felkészültséggel – mennyire szólt bele katonai ügyekbe?
Gyakran megtette. A fantáziája azonban nemegyszer túlvitte a realitásokon. Például amikor Windisch-Grätz 1848 decemberében betört Magyarországra, Győrnél olyan hatalmas sáncrendszert építtetett ellene, amelyet egy a miénknél jóval nagyobb hadsereg sem tudott volna emberrel megtölteni.
A sokszor eltúlzott Kossuth–Széchenyi ellentéten kívül a közvélekedés éles Kossuth–Görgey viszálykodást is emleget. Milyen volt kettejük valóságos viszonya?
Görgey Kossuth kiválasztottja volt, tudta róla, hogy zseniális katona. A tábornok feleségének naplójából pedig kiderül, hogy férje 1848-ban mindig nagy-nagy tisztelettel és szeretettel beszélt Kossuthról. A két jeles férfi hol szinte elképzelhetetlenül mélyen, erősen szerette, hol ugyanilyen hevességgel gyűlölte egymást.
Az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat jóvátehetetlenül rontotta meg kettejük viszonyát?
Görgey alapjában egyetértett a Függetlenségi Nyilatkozattal, a Habsburg-házzal való végleges szakítással. Hiszen inkább húzott a radikálisokhoz, mint a konzervatívokhoz. Akkor támadt köztük komoly ellentét, amikor kiderült, hogy az európai hatalmak Kossuth várakozásával ellentétben nem ismerték el az új Magyarországot, amikor az oroszok támadása megkezdődött, és amikor a kormány – mert Kossuth Perczel és Dembinszky szavára hallgatott – mégsem Komáromban, hanem Aradnál akarta összevonni a magyar erőket. Görgey azért voksolt Komárom mellett, mert úgy gondolta, hogy ott az egyesített magyar sereggel megveri Haynaut, miközben tárgyalásokkal lassítja az oroszok előrenyomulását. Ebben volt is ésszerűség, hiszen az oroszok maguk sem bánták volna, ha Haynau vereséget szenved tőle – ugyanis ez nagyobbította volna az orosz fegyverek dicsőségét.
A változások élén
Milyen érvek szóltak mégis az aradi hadsereg-összevonás mellett? Felvethe-tő-e ismét a menekülés vágya?
Talán. De akár így történt, akár nem, az ötlet elhibázott volt. Elhibázott volt azért, mert feladta az ország nagyobbik felét annak embertartalékával és gazdasági erejével egyetemben. És elhibázott volt, mert így a honvédsereg mintegy magára húzta az osztrák és orosz csapatokat, tálcán kínálva nekik az egyesülés lehetőségét. Görgey mégis, meggyőződése ellenére is teljesítette a parancsot, és Klapkára hagyta Komáromot – tudjuk, hogy az erődítményrendszer egymagában is októberig képes volt tartani magát. Görgey még délen is megkísérelhette volna az akkor a teljes magyar seregnél nem erősebb Haynau leverését, ha előtte Dembinszky a csapatait a kormány parancsa ellenére Arad helyett nem Temesvárra viszi, és ott nem bocsátkozik felelőtlen – vesztes – csatába. Ha a honvédsereg Haynau legyőzése után tette volna le a fegyvert az oroszok előtt, nem végzik ki a tizenhárom aradi vértanút.
Meddig volt Kossuth jó politikus?
Erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Ami bizonyos: a szabadságharcot az adott európai politikai és katonai erőviszonyok között nem lehetett megnyerni. A forradalom azonban győzött. A kiegyezéssel pedig Magyarországnak a monarchián belüli helyzete jobb lett, mint volt korábban. Kossuth nagy érdeme, hogy harcolt az átalakulásért, hogy elvállalta a felelősséget, hogy élére állt a történelmi változásért vívott küzdelemnek. Deák Ferenc okkal hangsúlyozta a kiegyezés alkalmából mondott egyik országgyűlési beszédében: e változásokat a történelem Kossuth Lajos nevéhez fogja fűzni.
szerkesztőségét!
