Az 1241-ben Magyarországra törő mongolok katonai ereje a többi lovas nomád népet nemcsak felülmúlta, hanem fölénybe kerültek Kelet- és Közép-Európa letelepült népivel szemben is. Egykorú feljegyzések szerint minden mongol közrendű harcos legalább egy, de lehetőleg 2-3 íjat vitt magával a harcba, három nagy tegezt tele nyilakkal, szekercét és köteleket. Ismerték és alkalmazták a fejlett kínai haditechnikát: hajítógépeket, füstfejlesztő vegyi anyagokat. A mongol vezérek kiváló katonai vezetők voltak, seregük jól képzett és fegyelmezett. A muhi csatamezőn velük szembekerült magyar sereg létszáma mintegy 20-25 ezer fő lehetett (a mongoloké valamivel több), a kunokkal korábban történt leszámolás következtében számottevő könnyűlovasság nélkül, fegyelmezetlenül, rosszul felépített táborban vártak az ütközetre. A Sajó egyetlen közeli hídját a király öccse, Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek őrizte. Április 10-én éjjel a híd elfoglalására készülő tatárokat közelharcban visszaverték. Ezután a megerősített hídőrség kivételével a magyar sereg aludni tért. Batu serege késő éjjel elfoglalta a hidat, átkelt a Sajón és bekerítette a magyarokat. A felriadt magyar sereg a szűk táborba szorult. Egyes források szerint egész nap tartott a két sereg összecsapása, amely a magyarok menekülésével ért véget. A mongolok győzelmük ellenére fő céljukat nem érték el: noha a magyar sereg jelentős része elesett a harcban, Béla királyt azonban a kíséretében lévő lovagok megvédték üldözőitől.