Vita övezi az Atlanti fal helyreállítását

2011. szeptember 15. 10:14 BBC News

A francia tengerparton 1287 kilométer hosszan futó fal a háború dúlta Európa egyik leglátványosabb, máig élő emléke. A szövetségesek elleni támadás feltartóztatását szolgáló fal a spanyol határtól egészen Skandináviáig húzódik; Franciaországban még ma is több ezer erősítés, barakk és lőállás látható a part mentén.

A nyugat-európai országban egyre többen vannak azok, akik a történelmi örökség megőrzését szorgalmazzák. Számos olyan európai ország ismert, ahol a második világháborús bunkereket felújították, s ma már igazi turistaszenzációnak számítanak. A falat nagy érdeklődés övezi Németországban és Hollandiában, de a legtöbben talán Nagy-Britanniában „rajonganak” érte.

Ez nem mondható el Franciaországról, igaz, újabban egyre több helyi szervezet fáradozik azon, hogy megmentse a háború rosszemlékű, pusztuló mementóit. Sok idő telt el a második világháború borzalmai óta, az új generációkat pedig immáron nem a fájdalomra és a megpróbáltatásokra emlékezteti a fal, hanem inkább a kuriózumot látják benne.

„Nagyon gyors folyamat volt. Csak az elmúlt három-négy évben történt meg a radikális változás” – utalt a fal megítélésében bekövetkező rapid véleményváltozásra Marc Mentel, a GRAMASA (Groupe de Recherches Archéologiques sur le Mur de l'Atlantique Secteur Arcachon) alapítója.

„Ma egyre többen keresnek fel minket, az emberek még többet akarnak megtudni a falról. Régebben ez túl sok rossz emléket idézett fel. Úgy gondolom, hogy az utolsó poilu (első világháborús veterán) halála volt a fordulópont. Hirtelen azt vettük észre, hogy a második világháború is történelem lesz” – tette hozzá.

A szervezet tagjai általában hétvégenként tisztítják meg és állítják helyre az Arcachon körüli német bunkereket. Ez a rész túl délre volt a szövetségesek számára a partraszálláshoz, de a németek így is több lőállással látták el a kikötőhöz és az öbölhöz vezető szűk folyosót. A védelmi vonal néhány elemén már látszik az idő (a hullámok és a homok) vasfoga, a magasabban fekvő részek viszont jórészt érintetlenek.

Német térképek áttanulmányozása után Mentel azt is meg tudta mondani, hova tűntek a bunkerek. A szervezet most a homoktól tisztítja meg a betonfalakat, már ha a francia hatóságok hagynák őket: a városi elöljárók egyre több és több területre adnak ki építési engedélyt, így félő, hogy több falrész végképp eltűnik a történelem süllyesztőjében.

A franciáknak jó okuk volt arra, hogy hetven éven át mélyen hallgassanak a falról, s semmit se tegyenek a megőrzéséért. Az erődítmény ugyanis a németek munkája, a franciák számára pedig nemzeti szuverenitásukon ejtett folt volt – nemcsak a vereség jelképe, hanem a kollaborációé is.

„Nagyon sok francia cég szedte meg magát a fal megépítéséből” – mondta el a falról könyvet (Le Mur Atlantique) is író Jerome Prieur. „A háború után Franciaországnak szüksége volt ezekre a cégekre a rekonstrukció során. Mindenki vakságban szenvedett, mindenki cinkos volt” – tette hozzá.

Több ezerre tehető azon franciák száma, akik a Vichy-kormány és a német hadiipar teljesítményének fokozására létrehozott, félkatonai alapon működő, kényszermunkásokat dolgoztató Todt szervezet között megkötött egyezmény értelmében dolgoztak a fal megépítésékor. Most sokan kampányolnak azért, hogy Párizs a történelmi emlékmű rangjára emelje a falat, de erre várhatóan soha nem fog sor kerülni.