A magyar biedermeier festészet legjelentősebb művésze Kézdimárkosfalván született 1810. február 10-én. Személye és munkássága nagymértékben hozzájárult a nemzeti művészet kibontakozásához. 1829-től Bécsben tanult, 1831-től Bukarestben dolgozott, majd 1834-35-ben itáliai tanulmányutat tett. 1835-ben Pesten rendezte első nagysikerű kiállítását, majd hamarosan a magyar szellemi élet egyik vezetője lett. Aprólékosan megmunkált olajfestményeit, rajzait, akvarelljeit gondos elmélyülés, finom színezés jellemezte. Szinte minden kiemelkedő kortársát lefestette (Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Liszt). Finom lélekrajzú portréin különös gondot fordított az arc, a kéz, a hajviselet s az ékszerek érzékeny-míves megfestésére. A portréfestészeten kívül idealizált életképek (Galambposta, 1840), akravell tájképek, aktuális események megörökítése jellemezte még művészetét (A Lánchíd alapkőletétele, 1842). Tevékeny részt vállalt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megalakításában, amelynek 1859-ben elnöke lett. Utolsó művészeti korszakában portréfestészete - a biedermeier festészet remekművétől (Bittó Istvánné, 1874) eltekintve - a hangsúlyosabb idealizálás felé fordult. Első volt a magyar festőművészek között, aki művészetéből megélt. Jelentős szerepe volt abban, hogy Pest művelődési központtá vált. Megjelentette önéletrajzát, amely életének és működésének, valamint korának társadalmi és művészeti viszonyairól szóló eleven kordokumentum.