A tranzisztor feltalálója a kínai Amoy-ban született 1902. február 10-én. A washingtoni Whitman College-ban, majd az oregoni és minnesotai egyetemeken tanult. 1928-29 között a Szabványügyi Hivatal rádióosztálya, majd a Bell Telephone Laboratories kutató fizikusa volt. A II. világháború alatt a Columbia egyetemen a tengeralattjárók mágneses lokalizálásának kutatásaiban vett részt. 1952-53-ban a Harvard vendégprofesszora, 1967-72 között a Whitman College adjunktusa volt Walla Wallában. A szilárd testek felületi tulajdonságait, az anyagfelület atomos szerkezetét vizsgálta, amely rendszerint eltér az anyag belsejének szerkezetétől. Több szabadalma volt, számos cikket írt a szilárd testek fizikájáról. Alapvető kísérletében a szilícium félvezető és a ráhelyezett fémelektród között a feszültség a megvilágítás hatására változik, mivel betöltetlen elektronállapotok jönnek létre, s így változik a félvezető felületi töltése. Kísérlete bebizonyította Shockley elméletének helyességét a félvezető belsejébe behatoló külső elektromos térről. J. Bardeennel együtt felfedezte a tranzisztorhatást, s elkészítette az első tranzisztort. A technikában és a mindennapi életben is beláthatatlan távlatokat nyitó felfedezést 1948. június 17-én szabadalmaztatták. A fizikai Nobel-díjat 1956-ban kapta John Bardeennel és William B. Shockleyval együtt a tranzisztorok kifejlesztéséért és azok anyagául szolgáló félvezetők tulajdonságainak kutatásáért. A tranzisztorok azóta fényes karriert futottak be, nagyságuk egyre csökkent, s az 1950-es évek végére szinte teljesen kiszorították az elektroncsöveket.