Gyerekköltészet és bús elégiák: 100 éve született Zelk Zoltán
2006. december 18. 08:45
<
A pártos költészettől az íróperig
1945-ben a Teremtés tanúja címmel verseskötete jelent meg, amelyben addigi életművét foglalta össze, 1947-ben pedig Kagylóban a tenger címmel jelent meg gyűjteményes kötete. 1948-tól kezdődött költői pályájának az a szakasza, amelyben az ún. pártos költészet egyik fáklyavivője volt, Sztálint és Rákosit dicsőítő költeményei (A hűség és hála éneke, A pártos éneke, A nép szívében) nem tartóznak művészetének csúcsteljesítményei közé. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-, 1951-ben pedig József Attila-díjat kapott, ez utóbbival 1974-ben is kitüntették.
1953-tól azonban fokozatosan felismerte, hogy tévúton járt, s átértékelte korábbi verseit. 1952-ben megindította és szerkesztette is a Kisdobos című gyermeklapot, amelyben számos mellőzött írónak, költőnek biztosított publikálási lehetőséget, s maga is sok, ma is gyakran hallott gyermekverssel örvendeztette meg olvasóit. 1956 októberének lendülete őt is magával sodorta, az Írószövetség forradalmi csoportjának tagja volt, emiatt 1957-ben letartóztatták, s az ún. nagy íróperben bűnösnek találták "a népi demokratikus államrend megdöntésének kísérletében", s 3 évre ítélték. 1958-ban amnesztiával szabadult, ám örömét beárnyékolta, hogy imádott felesége időközben meghalt. Ebből a bánatból, mérhetetlen gyászából született meg a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb elégiája, halott feleségének siratása, a Sirály.
A hatvanas évek elejétől szabadfoglalkozású író volt, versei, amelyekben hátat fordítva a közéletnek, a politikának, a köznapi lét viharaiban szétdúlt élet értelmetlenségéről vallott, rendszeresen megjelenhettek a lapokban, 1964-től karcolatait, tárcáit az Élet és Irodalom, majd 1965-67-ben a Tükör is publikálta. Közben persze ugyanolyan bohém maradt, mint volt, a lóverseny és a kártya voltak szenvedélyei, s a nők is, míg az alkalmi szeretők után idős korában új szerelem köszöntött rá, s a fiatal irodalomtörténészt, Sinka Erzsébetet feleségül is vette. A hetvenes évektől betegsége számvetésre késztette, akkori köteteinek témái a magány, az elmúlással való szembenézés, az emlékezés a rég letűnt időkre voltak.
1981. április 23-án bekövetkezett halála után költőtársai megrendülten búcsúztak el tőle, Kányádi Sándor így írt róla: "felköltöztek a szavak a mennybe/csönd van/csak az úr léptei kongnak az űrben".
(Múlt-kor/MTI)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
