A kortárs magyar költészet egyik legnagyobb alakja értelmiségi családban született. A törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak rá. A budapesti egyetemen jogot, magyar irodalmat és művészettörténetet hallgatott, diplomát nem szerzett. Első verseit 1938-39-ben a Napkelet, az Élet és a Vigilia közölte. Verseinek egyik első értő olvasója nővére, Erika volt, akinek öngyilkossága 1975 decemberében jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset. 1944 őszén katonának hívták be, így jutott el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élménye lett a koncentrációs táborok borzalmaival való találkozás. 1946-1948 között az Újhold című folyóirat társszerkesztője volt, s annak köréhez tartozott. 1949-től nem publikálhatott. 1957-től az Új Ember című katolikus hetilap munkatársa volt. Mély hitet jelentő katolicizmusa teljes költői attitűdjét meghatározta. Az 1960-as évek elejétől számos alkalommal utazott Nyugat-Európába; Párizsban hosszabb időt is töltött, 1975-ben Amerikába is eljutott. Nemzetközi elismerését kiváló versfordításaikkal olyan költőtársak segítették, mint az angol Ted Hughes és a francia Pierre Emmanuel. 1970 végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett utolsó alkotói korszaka, amely a Szálkák című kötettel kezdődött és a Kráter című gyűjteménnyel zárult. Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon. Legjelentősebb kötetei: Trapéz és korlát, Harmadnapon, Nagyvárosi ikonok, Kráter, Apokrif. Ismert műve még a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. A nap születése és Kalandozások a tükörben címmel meséket is írt. A Kossuth-díjat 1980-ban kapta. Budapesten hunyt el 1981. május 27-én.