Fekete évek

2006. november 8. 20:00

A forradalom utáni történelmünkben van egy fekete lyuk. Mindent, ami előtte történt, agresszív rivaldafényben látunk. A pereket, az iparosítási és téeszesítési kampányt, Nagy Imre színre lépését, leváltását, az írók lázadását, a londoni 6-3-at, a Petőfi Kör vitáit, Rákosi távozását stb. Aztán november 4-én bejönnek az oroszok, leteszi az esküt a Kádár-kormány, és évekre sötétbe borul minden. Az is rejtély volt évtizedekig, hogy miként tűnt el Kádár Budapestről, vagy mi történt Maléterrel Tökölön. Nem emlékszünk a kor slágereire, filmjeire, irodalmi lapjaira. Négy-öt évig homályban éltünk? Miért? Mi az, amit nem láttunk, és amit ma sem akarunk látni?

Amit a kérdés első felében elősorol, a forradalom előtörténeteként jelenik meg. Senki sem azzal a tudattal csinálta végig a sztálini iparosítást, mintha forradalomra készült volna. De az eseményeket újrakonstruáló történeti narratíva előtörténetnek értelmezi. Történetnek, amely a csúcsponthoz vezet. Ami utána következik, az a csend. A történeti kutatás sokat foglalkozott a felívelő szakasszal. Pedig az a homályos hat-hét esztendő 1962-63-ig szintén vezetett valahova. A konszolidált Kádár-rendszerhez. Ezeket az eseményeket is ismerjük, de nem emlegetjük. Ami '56 után történt, az a szovjet típusú rendszer újjáépítésének története. Mindent újrajátszottak, ami korábban lezajlott, a politikai ellenfelekkel való leszámolástól a szovjet típusú projekt végrehajtásáig. Komplex megtorló kampány folyt, amely nemcsak az ötvenhatosok ellen irányult, az ország visszatért a tervgazdaság, a téeszesítés járszalagjára. Akkor is készültek filmek, s még azt sem mondanám, hogy nem emlékszünk rájuk. Sötét, reménytelen, baljóslatú művek ezek, olyanok, mint a Gelléri Andor Endre novelláiból készült Vasvirág, aztán a Ház a sziklák alatt vagy a Külvárosi legenda. De a korszakot a közgondolkodás valóban `hárítja`. Kellemetlen emlék.

A folyamat egyetlen, szörnyű mozzanata ismert igazán.

A megtorlás. Beszélünk róla, mert az még 1956-hoz tartozik, annak tragikus folytatása. A perek tényleg zárt ajtók mögött folytak, de még azt sem mondhatom, hogy kezdettől így volt. A Tóth Ilona és társai ügy még a klasszikus kirakatper vonásait hordozza. Beszámolt róla a filmhíradó, a napisajtó, hatalmas közönséget ültettek a tárgyalóterembe. Aztán leálltak, annyira kedvezőtlen volt a visszhang. Akkor döntöttek úgy, hogy mellőzik a nyilvánosságot. Még a Nagy Imre-per nyilvános tálalását is fontolgatták. Forgattak, de a vetítéstől elálltak.

Ekkor zajlik `az össznépi felejtés` öntudatlan szakasza. Mire felszínre bukkanunk, a hatvanas évek világgazdasági aranykorának kezdetén, a forradalmat sötét, rettegett aura övezi.

Felejtés helyett szívesebben használom Mérei Ferenc kifejezését, aki kollektív, `össznemzeti` elfojtásról beszélt. A felejtés azt jelentené, hogy elfelejtünk valamit, ami nem is volt fontos, az elfojtás pedig azt, hogy van egy nagyon is döntő, nehezen feldolgozható emlék, amely a feldolgozás nehézsége miatt `lekerül a mélybe`. Ott lapul, betokosodik.

A teljes interjú a 168 órában