Saját halott
2006. szeptember 28. 17:30
Máig kérdéses, milyen karhatalmi erőkkel készült ötven éve a tömegdemonstrációvá lett Rajk-temetésre a pártvezetés - írta a HVG. A kulisszák mögötti alkudozássorozatról azonban egyre több minden tudható.
`Ha már rendeztek kirakatpert, akkor rendezzenek kirakattemetést is!` Ezt hajtogatta 1956 kora őszétől Rajk Lászlóné, amikor hírül vette, hogy a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) politikai bizottsága (pb) szeptember 7-ei ülésén hosszas huzavona után hozzájárult, hogy az 1949-ben halálra ítélt és kivégzett Rajk László földi maradványait exhumálják, és a koncepciós perek három másik áldozatával `a kommunista mártírok részére fenntartott díszsírhelyen` temessék el. A pb-határozat alapján körvonalazódott az is, hogy a pártvezetés miként képzelte az eredetileg október első napjára tervezett újratemetést. A budapesti pártbizottságnak például azt szabta feladatul, hogy a májusban Nemzeti Panteonná előléptetett Kerepesi úti sírkertbe `mozgósítson` 2-3 ezer gyászolót, akik a gyászszertartás idejére lezárt kapun csak belépőkártyájuk felmutatása után léphettek volna be.
Az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján, október 6-án megrendezett temetés azonban nem csupán a korabeli (külföldi) sajtóhíradások, de a történeti értékelések szerint is a `sztálinizmus elleni legnagyszabásúbb tüntetés` és `az ország népének néma, fájdalmas búcsúja` lett. Hogy kiktől is, abban viszont már a kortársi és az utókori megítélésben jócskán lelhetők fel eltérések. A történetírás a kommunista párt 1945 utáni ökleként tartja számon Rajk Lászlót. Olyan belügyminiszterként, aki kérlelhetetlenül végrehajtotta például a Rákosi Mátyás nevéhez köthető szalámitaktikát - vagyis a koalíciós kormányzás felszámolását -, s akit 1949-ben az általa is működtetett terrorgépezet darált be, akárcsak a félelmetes hírű katonapolitikai osztály élén 1945-1946-ban álló Pálffy Györgyöt, valamint az egykori országos pártkáderest, Szőnyi Tibort és helyettesét, Szalai Andrást is.
S noha közös temetésük napján született az a - többek által a börtönviselt Szalai Sándor szociológusnak tulajdonított - bonmot, miszerint `szegény Laci, ha élne, most biztos közénk lövetne`, 1956 októberében Rajk és a többiek neve előbb tömegeket mozgósító hívószóvá, utóbb pedig a törvénytelenség áldozatainak szimbólumává lényegült át.
A teljes cikk a HVG-ben
Támogasd a 
szerkesztőségét!
