Bolívar, Simón
2005. december 16. 10:30
<
1808-ban Napóleon József nevű testvérét ültette a spanyol trónra, ami a gyarmatokon is ellenállást váltott ki. A caracasi ellenállási junta 1810-ben Londonba küldte Bolívart, hogy szerezze meg Anglia támogatását. Bár kudarcot vallott, sikerült meggyőznie a száműzött Francisco de Mirandát, hogy álljon a függetlenségi harc élére, ő maga pedig jelentős fegyverkészletet szerzett. 1811-ben az alkotmányozó nemzetgyűlés kikiáltotta Venezuela függetlenségét, de a diktárori hatalommal felruházott Miranda a túlerőtől tartva letette a fegyvert. Mirandát társai árulással gyanúsították, elfogták és kiadták a spanyoloknak, életét börtönben fejezte be.
Bolívar Új-Granadába, a mai Columbiába menekült, Cartagenában kiadott kiáltványában a spanyolok elűzésére hívott fel. 1813-ban a felkelők élére állt, a "csodálatos hadjáratban" felszabadította Caracast, ahol a nép diktátori hatalommal és az El Libertador címmel ruházta fel. 1814-ben a spanyol túlerő elől ismét menekülnie kellett, előbb Új-Granadában hadakozott, de a cartagenai kormánnyal támadt vitája miatt Jamaicára távozott. Itt született Jamaicai levelében azt írta: "Elszakadtak a kötelékek, melyek Spanyolországhoz fűztek bennünket", s brit mintára alkotmányos köztársaságot vázolt fel, választott alsó- és örökletes felsőházzal, egész életre szóló államfői tisztséggel.
1815-ben Bolívar Haitihoz, a függetlenségét a franciáktól éppen kivívott államhoz fordult segítségért, honfitársaiból toborozott új seregével 1816-ban szállt partra Angosturánál (a mai Ciudad Bolívarnál). Új-granadai hadjárata a hadtörténet nagy vállalkozásainak egyike: 2500 fővel hegységeken és elárasztott síkságokon át közelítette meg a spanyolokat, akiket Bocayánál, 1819. augusztus 7-én megadásra kényszerített, s három nap múlva bevonult Bogotába. Ezután Angosturában a kongresszus létrehozta a mai Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló Nagy-Kolumbiát, amelynek függetlenségét a spanyolok 1820 novemberében elismerték, az új állam elnöke és diktátora Bolívar lett.
Kezdeményezésére 1824-ben Kolumbia, Peru, Mexikó, Közép-Amerika, s a La Plata menti Egyesült Tartományok szövetséget kötöttek. 1826-ban Panamában összamerikai kongresszus ült össze, ám ezen csak Kolumbia, Mexikó, Peru és Közép-Amerika vett részt. Az országok kötelékei hamar lazulni kezdtek, földrész-dimenziókban csak Bolívar gondolkodott. Alvezérei, a venezuelai Páez és az új-granadai Santander közt kitört a polgárháború, de Bolívar ekkor még össze tudta békíteni őket, s beleegyezett, hogy Venezuelának nagyobb önállóságot biztosítsanak Nagy-Kolumbián belül.
1828-ban összehívta a nemzetgyűlést, amely meggátolta az elnöki hatáskör növelését; Bolívar teljhatalmat követelt magának, de csak szerencsével élt túl egy ellene megkísérelt merényletet. Nagy-Kolumbia recsegett-ropogott: Peru lerohanta Ecuadort, 1829-ben Bolívar közeli munkatársa, Córdoba tábornok felkelést kísérelt meg, az ország ügyeibe Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok is beavatkozott. 1829-ben Venezuela kivált Nagy-Kolumbiából, amely a következő év nyarára teljesen szétesett.
Bolívar megromlott egészsége, politikai terveinek kudarca és a polgárháború miatt lemondott tisztségeiről. Európába készült, de soha nem indult el: 1830. december 17-én előrehaladott tüdővésze végzett vele Santa Martában, ironikus módon épp egy spanyol tisztelőjének házában. Halálos ágyán azt kérte, írásait és leveleit égessék el, de utasítását - a történészek nagy örömére - nem teljesítették. Maradványait 1842-ben Caracasban temették újra. Nevét város, félsziget, híd, hegycsúcs, egyetem, repülőtér és futballklub viseli, illetve róla nevezték el Bolíviát és a venezuelai pénzt is.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
