Az Erato című antológia 1921-ben, Bécsben jelent meg, a benne olvasható költeményeket Babits Mihály a bécsi magyar emigránsok által fenntartott Hellas Verlag megbízásából fordította magyarra. A Tanácsköztársaság után állásától megfosztott költő elsősorban anyagi okokból vállalta el a felkérést, az erotikus tartalmú, l’art pour l’art művészet azonban rövid időn belül az akkori hatalommal szembeni politikai állásfoglalássá változott. A kötetet Budapesten csak 1947-ben is jelentették meg, illetve 1969-ben Bécsben újra kiadták – ezt a harmadik kiadást már Zichy Mihály 1850-es években készült erotikus rajzaival illusztrálták.

Zichyt a magyar művészettörténet-írás a romantika művészei közé sorolja, annak a romantikának festői, rajzolói közé, akik a 19. század közepén még mindig a bécsi biedermeier naiv leíró, idilli-maradi modorának befolyása alatt álltak. Ha egy 19. századi magyar képzőművész életrajzát olvassuk, szinte közhely, hogy Bécsben és/vagy Münchenben tanult – ez igaz Zichyre is, aki 1844-ben lett a bécsi Ferdinand Georg Waldmüller magántanítványa. Mit tehet hát a képzőművész, ha ki szeretne törni ebből az elavultnak és túlhaladottnak számító formavilágból? Fordulhat például más tematika, kevésbé előtérben lévő témák felé. Az 1800-as évek közepi Magyarországon kevés festő készített például erotikus tartalmú, a testi szerelmet bemutató alkotásokat. Zichy erotikus sorozata sem idehaza készült, hanem Oroszországban, ahova a művész a korábban már említett Waldmüller ajánlásával még 1847-ben került. Amellett, hogy a cár unokahúgának rajztanára lett, I. Miklós a család mindennapjainak és az udvar jelentős eseményeinek megörökítésével is megbízta a magyar festőt, aki 1855-től dessin grivois, vagyis pajzán rajzoknak nevezett műveket is készített. Hogy mindezt saját gyönyörűségére is tette volna, annak ellentmond, hogy modelljei a cári udvarból és az arisztokraták szeretői közül kerültek ki, bár maga a művész is felismerhető néhány ábrázoláson. A rajzok – ahogy több helyen is olvashatjuk – „belső használatra” készültek a cári udvar számára.

Az erotika, mint a képzőművészet tárgya már az ókori Görögországban és Rómában is megjelenik, hogy aztán a kora keresztény és középkori művészetből – természetesen – teljességgel száműzessék. Az újkori festészet történetében, a reneszánsz idején viszont mitológiai tematikához kapcsolódva, újra megjelennek az aktok. Miután a görög-római mitológiát gyakran színesítik erotikus szerelmi közjátékok, nem keltett „feltűnést”, sőt, természetessé vált, ha egy-egy ilyen alkotáson valamelyik isten vagy istennő ruhátlanul jelent meg. A Zeuszról szóló történetek jelentős részében olvashatunk arról, hogy a görög főisten, furfangos módon más élőlények testébe bújva tette megáévá az előle többé vagy kevésbé menekülni akaró istennőket és földi halandókat. Tiziano és Correggio képein már-már zavarba ejtő az az erős szexualitás, amely a képen szereplő istennő és az elváltoztatott alakban megjelenő isten szerelmét jellemzi. Correggio Danaét ágyában félig ülő, félig fekvő pózban festette meg, a testét takaró leplet egy szárnyas alak húzza le, hogy az aranyeső alakjában érkező Zeusz magáévá tehesse. Hasonlóan érzéki a festő Inakhosz, argoszi király lányának, Iónak és az ezúttal sötét felhővé változott Zeusznak az egyesülését ábrázoló műve.

Zichyt a magyar művészettörténet-írás a romantika művészei közé sorolja, annak a romantikának festői, rajzolói közé, akik a 19. század közepén még mindig a bécsi biedermeier naiv leíró, idilli-maradi modorának befolyása alatt álltak. Ha egy 19. századi magyar képzőművész életrajzát olvassuk, szinte közhely, hogy Bécsben és/vagy Münchenben tanult – ez igaz Zichyre is, aki 1844-ben lett a bécsi Ferdinand Georg Waldmüller magántanítványa. Mit tehet hát a képzőművész, ha ki szeretne törni ebből az elavultnak és túlhaladottnak számító formavilágból? Fordulhat például más tematika, kevésbé előtérben lévő témák felé. Az 1800-as évek közepi Magyarországon kevés festő készített például erotikus tartalmú, a testi szerelmet bemutató alkotásokat. Zichy erotikus sorozata sem idehaza készült, hanem Oroszországban, ahova a művész a korábban már említett Waldmüller ajánlásával még 1847-ben került. Amellett, hogy a cár unokahúgának rajztanára lett, I. Miklós a család mindennapjainak és az udvar jelentős eseményeinek megörökítésével is megbízta a magyar festőt, aki 1855-től dessin grivois, vagyis pajzán rajzoknak nevezett műveket is készített. Hogy mindezt saját gyönyörűségére is tette volna, annak ellentmond, hogy modelljei a cári udvarból és az arisztokraták szeretői közül kerültek ki, bár maga a művész is felismerhető néhány ábrázoláson. A rajzok – ahogy több helyen is olvashatjuk – „belső használatra” készültek a cári udvar számára.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. különszám számában olvasható.