Múlt-kor.hu

Bűntelen vagy büntetlen?

„A kormány átalakítását tervszerűen hajtottuk végre. A kezdeményező a kommunista párt volt: első lépésként a sajtóban megbírálta – teljesen szakmai szempontból – az egyik kommunista minisztert, a közlekedés- és kereskedelemügyi minisztert, mire másnap, a pártvezetőség határozata alapján ez az elvtárs lemondott. Így mutattak példát a kommunisták” – számolt be 1945 augusztusában a magyar kommunisták második embere (nem mellesleg a lemondatott közlekedési miniszter helyére beült) Gerő Ernő egy bizalmas moszkvai eszmecserén elvtársainak. A Szovjet Kommunista Párt nemzetközi tájékoztató osztályán tartott szűk körű tapasztalatcserén Gerő ismertette azokat a praktikákat, amelyekkel úgymond biztosították a horthysta tábornok, dálnoki Miklós Béla miniszterelnök irányította Ideiglenes Nemzeti Kormányban „a demokratikus erők többségét”. Vagyis megalakulása után fél évvel a 12 fős kabinet felét, mint mondta, „különösebb lárma nélkül” lecserélték.
Lárma nélkülinek ugyan aligha nevezhető a közellátási miniszter, vitéz Faragho Gábor furmányos eltávolítása, vele kapcsolatban azonban sokkal inkább az a meglepő, hogy egyáltalán miniszter lehetett a „felszabadult” Magyarországon, ahelyett, hogy az 1944-es deportálási akciót végrehajtó csendőrség altábornagyi rangú katonai felügyelőjét a vádlottak padjára ültették volna.

Mindezek hátterében, úgy tűnik, az állt, hogy az 1890-ben született és a katonai ranglétrán gyorsan és meredeken, a vezérőrnagyságig lépdelő Faragho – legalább is saját karrierje szempontjából – többször volt éppen jó helyen. Ezt a jó helyet általában Moszkvának hívták. A tehetséges, szolgálati jellemzése szerint kilenc nyelven, köztük oroszul is jól beszélő, sokat próbált főtisztet 1940 júliusában vezényelték először a szovjet fővárosba a magyar követség katonai attaséjaként. A következő hónapban már konkrét feladata is akadt. Magyarország ugyanis – „sürgős szállítás, ár nem számít” felkiáltással – bombázó- és vadászrepülőket próbált beszerezni a Szovjetuniótól, merthogy éppen zátonyra futottak Romániával az Erdély ügyében zajló területi tárgyalások, így előtérbe került a katonai megoldás. Ezt a korábban ismeretlen momentumot Kolontári Attila a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatokat elemző monográfiájában tárta fel. Azt pedig a Sztójay-bábkormány kultuszminisztériumi államtitkárának – az antiszemitából 1944-re zsidómentővé vált – Mester Miklósnak memoárjából tudható, hogy „a rusztikus megjelenésű és modorú”, a tömény szeszt különlegesen jól bíró Faraghónak egy fogadáson még Sztálin kegyeibe is sikerült beinnia magát. Olyannyira, hogy a következő találkozásaikkor a generalisszimusz abban a ritka megtiszteltetésben részesítette a katonai attasét, hogy – általános szokásával ellentétben – mindig kezet nyújtott neki. Így köszönte meg azt is, hogy Faragho szülővárosa, Kecskemét igazi hungarikumából, az egészséges butykosos barackpálinkából többször is küldött neki hónapokra elegendő kóstolót.

1941. június 23-án, amikor Magyarország Kassa bombázására hivatkozva bejelentette a Szovjetunióval való hadiállapotot, Faragho is hazatért, a Honvédelmi Minisztérium elnökségének lett az irányítója, és közben a korszellem jegyében könyvet írt „Sztálin Istentől eltávolodott” birodalmáról. A majd félezer oldalas Szovjetoroszország című propagandakötet szerzője személyes tapasztalataira támaszkodva bizonygatta, hogy „a kommunizmus zsidó találmány”, és hogy a Szovjetuniót ma a zsidóság vezeti, és bár „úgy hírlett, hogy maga Sztálin is szerette volna a zsidóság hatalmát leépíteni, azonban ez nem felel meg a valóságnak. Már csak azért sem, mert tudvalevő, hogy Sztálin kimondottan zsidó befolyás alatt van, harmadik felesége, illetve ennek fivérei, a Kaganovicsok révén”.

Árulkodó freudi elszólás

Tévedésektől hemzsegő könyve megjelenésének az évében, 1942 novemberében Faragho újra lépett egyet fölfelé: a csendőrség felügyelőjévé nevezték ki, és soron kívül altábornaggyá léptették elő. A Horthy Miklós bizalmát egyre jobban élvező Faragho, igazodva a kormányzóhoz, a német megszállást követően is hivatalában maradt, és tovább ellenőrizte azt a szervezetet, amelynek a német megszállás utáni, Sztójay Döme vezette bábkormány fő feladatává tette Magyarország „zsidótlanítását”. A deportálást a csendőrség – az államapparátus hathatós közreműködése mellett – hadászati pontossággal, zökkenőmentesen és brutálisan hajtotta végre. Erre a Németországból érkező Adolf Eichmann 30–35 fős stábja sosem lett volna képes, hiszen az 1944 májusától július elejéig tartó két hónapban másfélszáz vasúti szerelvényen – egy korabeli precíz kimutatás szerint – 437 402 embert, a vidéki Magyarország zsidónak minősített állampolgárait szállították a nácik működtette haláltáborokba.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. tavasz számában olvasható.

Előfizetek most

vagy

Emlékeztetőt kérek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. ősz különszám: 101 kép rólunk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra