„Bennünket a Csillagok háborúja kovácsolt össze az úttörőmozgalom helyett”

2015. július 20. 12:00

Részlet a regényből:

Összeszorítottam a számat, és beléptem az irodába. A százados becsukta az ajtót. Körülnéztem. Egészen kicsi helyiség volt, alig néhány lépésnyi csupán. Az egyik oldalon páncélszekrények, a másikon a Magyar Népköztársaság címere és közigazgatási térképe. Az ajtóval szemben íróasztal, azon írógép, papírlapok. Mögötte a csukott ablak egy belső udvarra nézett. A mennyezetről éles fény világított. Itt is vágni lehetett a füstöt.
– Üljél le.
A százados az íróasztal előtti székre mutatott. Éppen olyan volt, mint az iskolában: zöldre festett fémváz, azon két farostlemez. A százados velem szemben, az asztal mögötti, műbőr borításos fotelbe telepedett le.
– Hány éves vagy?
– Tizenkettő.
– Akkor ezek szerint neked sincs még személyi igazolványod.
Nem tudtam, kérdezi-e, vagy mondja, mindenesetre bólintottam.
Az írógép melletti hamutálcáról egy félig szívott cigaretta lógott. A százados meggyújtotta. Tiszta papírt fűzött az írógépbe.
– Mi a neved?
– Tóth Bence.
– Mikor születtél?
Megmondtam neki mindent szépen, sorban. A lakcímemet, az iskolámat, az osztályomat, az osztályfőnököm nevét. A szüleim adatait. Ennél egy pillanatra megállt.
– Tehát, jól értem, édesapád a megyei tanácsnál dolgozik?
Azt hittem, nem hallotta tisztán a válaszomat, úgyhogy megismételtem. A százados mintha elgondolkodott volna. Aztán folytatta a lassú gépelést. Minden mondatom után kopogott az írógép.
– Mit kerestetek abban az épületben?
– Péter ötlete volt – hadartam. – Ő találta ki, hogy menjünk be és nézzünk szét. Az egész az ő ötlete volt.
– Ez a Péter a barátod, ugye?
Egy pillanatig haboztam:
– Az osztálytársam.
– És te miért akartál bemenni vele abba az épületbe?
– Mert… mert… mert engem is érdekelt.
– Mi érdekelt?
– Hát hogy mi van odabent.
– Korábban nem jártatok benne?
– De igen.
– Milyen célból?
– Hát… nézelődtünk.
– Mit nézelődtetek?
– Hogy mi van abban a házban.
– És láttatok valami érdekeset?
– Nem.
– Hát akkor most miért mentetek megint?
– Azért, mert volt az az eset…
– Melyik eset?
– Hát hogy leesett a tetejéről valaki.
– Honnét tudsz erről?
– Láttam.
– Láttad? Tényleg?
– Igazából nem láttam. De mindenki elkezdett sikoltozni. És utána beküldtek minket a tornaterembe.
– És ez az egész miért érdekel téged?
Elvörösödtem.
– Sok minden érdekel.
– Tényleg? Micsoda?
Kicsit fölbátorodtam. Szerettem magamról beszélni. Szerettem megcsillogtatni azt, hogy különleges képességű, univerzális gondolkodású, okos fiú vagyok. Egy igazi talentum. Voltaképpen zseni, aki egyszer – nem is olyan sokára – híres lesz, és évszázadok múltán is emlegetni fogják a nevét.
– Hát… érdekel a történelem… meg a csillagászat…
– Komolyan? Ezek szerintem is nagyon érdekes dolgok. És még mi érdekel?
Egy pillanatig el kellett gondolkodnom. Tényleg. Mi érdekel még? Hiába járok edzésre, a vívás nem érdekel. A futball se nagyon. De azért gombfocizni szoktam.
– Érdekel a zene is.
– Na, ez nagyon jó! – a százados csettintett. – Képzeld, én is nagyon szeretem a zenét. Neked melyik a kedvenc együttesed?
– Hát… a Neoton Família…
– A Neoton Família! Csodás! Én is imádom őket. Tudod, melyik a kedvenc dalom tőlük? A Lobo, az idegen. Amikor azt éneklik, hogy a félelem átsuhan a városon. Ismered?
Hirtelen fölélénkültem:
– Elég sok lemezük megvan. Kazettán. Sajnos nincs lemezjátszónk. Vagyis van, de nem működik.
– Hát akkor hogy szoktál zenét hallgatni?
– Van egy magnóm. Nem túl nagy és nem is sztereó. De szerintem jó. Egy MK-27-es. Tetszik ismerni?
– Hogyne. Nekünk is van olyan, itt a rendőrségen. Hanem idefigyelj. Mit szólnál, ha lenne egy egészen másfajta magnód? Látom, nagyon szép órád van. Lehetne mellé egy Videoton sztereó rádiómagnód. Örülnél egy olyannak?
Habozás nélkül rávágtam: „Igen!” Ezek szerint századost is meggyőztem arról, hogy milyen okos fiú vagyok, úgyhogy mindjárt benyúl a páncélszekrénybe, és kivesz egy Videoton sztereó rádiómagnót. Természetesen nekem adja. Merthogy nekik úgyis annyi van. Izgalmamban feszengeni kezdtem a széken.
– Ehhez nem kell más, mint hogy találkozgassunk néha. Nem kell valami ördöngös dologra gondolni. Egyszerűen eljössz hozzám, és beszélgetünk egy kicsit.
Muszáj volt valamit mondanom, ahogy a százados várakozásteljesen rám szegezte a tekintetét:
– De miről beszélgetünk?
– Elmeséled azt, hogy mit hallottál. Miket mondtak a többiek. Miről beszélgetnek mostanában.
– Kicsodák?
– Hát az osztálytársaid. Meg a szüleik. Meg a tanáraitok. Elmondod nekem szépen, hogy mi a téma mostanában az iskolában, otthon meg a játszótéren. Rendben van? Gyere el, mondjuk, a jövő hét vége felé valamikor. Addig figyelj oda, mi zajlik körülötted, és jövő héten beszélgetünk erről. Ha bejössz az épületbe, mondd meg, hogy Paróczai századost keresed, és majd eligazítanak. Azt is megmondják, ha esetleg nem vagyok bent, hogy legközelebb mikor leszek.
Zörögve hátratolta a fotelt. Én is fölálltam. Az ajtóig kísért.
– Van egy kis baj – nyögtem, mielőtt kiléptem volna a folyosóra.
– Na, hát micsoda? Mondd el gyorsan. Megoldjuk.
– Jövő héten nem tudok jönni.
– Miért nem?
– Mert jön a tavaszi szünet, és nem leszek idehaza.
– Hát akkor hol leszel?
– A nagyszüleimnél.
– Hol laknak a nagyszüleid?
– Falun. Messze innét. Százhúsz kilométerre.
– Falun töltöd a tavaszi szünetet?
Elvörösödtem:
– Mindig ott szoktuk.
– Kivel?
– A húgommal.
– És a szüleid?
– Ők levisznek, aztán a szünet végén értünk jönnek.
– Jól szoktad magad a nagyszüleidnél érezni?
Csupán egy másodpercig haboztam:
– Jól.
– Vannak ott barátaid?
– Nincsenek.
A százados néhány pillanatra elgondolkodott:
– Akkor gyere körülbelül két hét múlva. Párszor találkozunk, és ha ügyesen csinálod, kapsz tőlem egy Videoton sztereó rádiómagnót. De figyelj csak! – mielőtt lenyomta volna a kilincset, figyelmeztetően fölemelte jobb kezének mutatóujját: – Erről az egészről ne beszélj senkinek. Ez a kettőnk titka marad. Különben ugrott a magnó. A tanáraidnak se mondd el. És a szüleidnek se.
Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg:
– Péternek se? Vagy ővele is tetszik majd beszélgetni?
A százados elmosolyodott:
– Ugyan már. Ehhez olyan okos srácok kellenek, mint amilyen te vagy.
Én is elvigyorodtam. Az járt az eszemben, hogy már ezért a mondatért megérte ez a pénteki kaland.