Barlangjáratokkal kerülhették meg a fagyos időjárást a selyemúton utazók India és Kína között
2021. március 2. 16:59 Múlt-kor
A tengerszint felett 4000 méter magasságban található fagyos barlangok hallatán elsőként valószínűleg senkinek sem a tökéletes, kényelmes menedék jutna eszébe. Még kevésbé, ha a barlangok Ázsia egy igen nehezen járható részén, az egykori selyemút Indiát és Kínát összekötő szakaszán, az úgynevezett Leh-Manali ösvényen vannak. Egykoron azonban mégis úgy tűnik, sokaknak nyújthattak védelmet a még zordabb időjárással szemben.
Hogy miként éltek túl az útvonalat használó kereskedők és zarándokok ezekben a barlangokban, továbbra is rejtélynek számít. A Birbal Sahni Őstudományi Intézet kutatói az indiai Lakhnauban lehetséges, hogy rájöttek a megoldásra: létezik egy egymással összekötött barlangokból álló, labirintusszerű hálózat, amely a Leh város előtti utolsó hágónál nyílik, a Ladakh-völgyben.
A 2,5-3,5 méter belmagasságú, 3 méter széles járatokban ugyanis az emberi élet nyomaira bukkantak – törött cserépdarabokra, dijákra (a hagyományos indiai olajmécses), illetve – talán a legfontosabb bizonyítékként – koromra a járatok mennyezetén.
„Úgy tűnik, a barlangok már a 11. század előtt használatban voltak” – mondta el Dr. Anupam Sharma, a tanulmány vezető szerzője. „A barlangokat időközönként használták az utazók, illetve a transzhumáló közösségek [vándorpásztorok, akik az évszaknak megfelelően terelik nyájaikat a téli és nyári legelőhelyek között], többnyire nyáron. Lehetséges azonban, hogy egész évben használták őket.”
Ladakh városa a selyemút fénykorában a Közép- és Dél-Ázsiát összekötő szakasz különböző útvonalait összefogó központ volt. „Az Amritszárt [India északnyugati részén] Jarkanddal [az egykori Kelet-Turkesztánban, a mai kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen] összekötő Ladakh-útvonal mentén a 60 napos utat egészen a 18. század végéig, illetve a 19. század elejéig megtették a kereskedők, mielőtt az India és Kína közötti szárazföldi határokat stratégiai okokból lezárták” – írták a kutatók a tanulmányban, amely a Journal of Archaeological Science: Reports című tudományos folyóiratban jelent meg.
Dr. Amritpal Singh Chadda társszerző szerint „a himalájai gazdaság rá volt utalva a Közép-Ázsiával és Kínával folytatott kereskedelemre.” Az emberi jelenlétre utaló bizonyítékok a térségben nem jelentenek újdonságot, de az itteni telek rendkívül hosszúak, és a hegyeken át vezető útvonalakat három-négy hónapon át is folyamatosan hó torlaszolja el. A levegő ritka, kevés eső esik, növényzet pedig kizárólag a völgyek alján fordul elő.
„Kormot találtunk a barlangok mennyezetén. Ezek a 17-18. századig nyúlnak vissza. Ezt tartják az utolsó ismert dátumnak, amikor a barlangot emberek használták” – mondta el Sharma.
A Ladakhnál vett minták arra utalnak, a barlangokban fát égettek, amelytől kemény, ragacsos, fényes, gyantaszerű égéstermék rakódott le a tűzrakóhelyek felett. „Az efféle borítás a tűzzel végzett tevékenységek (főzés és fűtés) eredménye lehet, amelyeket valószínűleg azért folytattak, hogy a barlangokban élhető körülményeket tartsanak fenn” – írták a kutatók a tanulmányban. „Emellett az olaj használata a fáklyák meggyújtásához is elősegíti a füstképződést.”
Sharma szerint „a közeli sztúpa és máné (kisebb buddhista építmények) jelenléte arra utal, a barlangokat vallási célra is igénybe vehették.” Idővel az egyre több mérgező anyaggal szennyezett járatokat végül épp a túlzott használat miatt hagyhatták el: a különböző porok belégzése az összefoglaló néven pneumokoniózisként ismert betegségeket okozhatja a tüdőben, ezek pedig ma is gyakoriak Ladakhban és környékén. A kutatók szerint a betegségek két évszázaddal ezelőtti megjelenésével az emberek felhagyhattak a barlangok útvonalként való használatával is.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
