Az utolsó óriás alkák maradványainak rejtélyes eltűnése
2019. május 7. 12:47 Múlt-kor
Nyomozás a vagyont érő alkabőr után
Az óriás alkát még azelőtt kipusztították, hogy alaposabb vizsgálatokat végezhetett volna a tudomány, ennek ellenére a kihalt faj a mai napig lázban tartja a tudósokat, akik még mostanság is tárnak fel új tényeket az állattal kapcsolatban. A területen érdemes három nevet kiemelni, mint a korábban említett Jessica Thomast vagy William Montevecchit és Errol Fuller írót.
William Montevecchi szakterülete a tengeri ökológia és a szárazföldi madarak. Kutatásait a kanadai székhelyű Újfundlandi Egyetemen végzi. A legutóbbi, Újfundland alkáival kapcsolatos feljegyzések rengeteg megnyúzott madártetemről tudósítottak. A kegyetlenség indoka nagyon egyszerű, pehelytollukat az európai gazdaság, takarók és párnák készítéséhez használta fel. A beszámolók vizsgálata során Montevecchi maga is lehetségesnek tartja a leírtakat, ugyanis az alkák lakta vidékek tele voltak guanóval fedett, kopasz hegyekkel, az általa vizsgált helyszínen pedig a hegyeket rét borítja, ami valószínűleg a komposztálódó madártrágyának köszönhető. Montevecchi további kutatásokat eszközöl a témában, ilyen a madárcsontok vizsgálata, ugyanis a tudósok elképzelhetőnek tartják, hogy nem kizárólag az emberi beavatkozás felelős azért, hogy az összes madár kipusztult, feltételeznek valamilyen természeti tényezőt is.
Jessica Thomas, aki szintén a kérdéskör fontos alakja, genetikai szempontból igyekszik újabb ismereteket feltárni az óriás alkával kapcsolatban. Elsősorban a populáció eltűnése előtti méretet és genetikát kívánja tisztázni, amihez DNS-vizsgálatok szükségesek. A DNS-t a faj maradványaiból nyerheti ki, ám ez viszonylag kevés információt tartalmaz, ennek ellenére elképzelhető, hogy ha a DNS-sokszínűség elég magas arányú, akkor megtalálhatja az utolsó alkatípust.
Errol Fuller egy tucat konzervált alkatetemről írt és azonosított 5 példányt, melyek között ott lehet a két utolsó Eldey szigetén kiirtott madár. Valószínűsíti, hogy az egyik Brüsszelben, a másik pedig Los Angelesben található. Egy dán professzor visszaemlékezései alapján a két egyed bőre a Német Természettudományi Kongresszushoz került 1844-ben, majd ezt követően egy koppenhágai zsidó kereskedő kaparintotta meg, akiről köztudott volt, hogy üzletel az alkákkal. Errol Fuller szerint, 1847-re az egyik bőrt Brüsszeli múzeuma szerezte meg, a másik pedig egészen Los Angelesig folytatta útján, ám tisztázatlan, hogy ezek valóban a két utolsó, Eldey sziget madarainak bőre-e.
A vizsgálatok folytatódtak, Jessica Thomasnak sikerült az említett bőröket összevetni a korábban konzervált maradványokkal. A Brüsszelben őrzött hím egyed esetében tökéletes egyezést talált, ám a női példány körüli kutatások nem hoztak ilyen sikert. Thomas azonban nem adja fel, van elképzelése arról, hogy hol lehet a másik madár. A Los Angelesi-i bőrről feltételezi, hogy az egy amatőr ornitológustól, George Dawson Rowleytól származik, aki maga is gyűjtött két példányt Izland területén, így elképzelhető, hogy összecserélődtek a darabok. A Cincinnati Múzeum szintén rendelkezik óriás alkával, Jessica Thomas az itteni vizsgálatokban bízva reméli, hogy itt találja meg a női példányt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
