Az osztrák–magyar ultimátum egyetlen pontjának elutasítása is elég volt a világháborúhoz
2023. július 22. 10:35 Csernus Szilveszter
„Ausztria-Magyarország ennélfogva a jelen pillanattól fogva Szerbiával hadiállapotban lévőnek tekinti magát” – írta Leopold von Berchtold gróf, osztrák–magyar külügyminiszter 1914. július 28-án belgrádi kollegájának, amivel kezdetét vette a nagy háború. Az 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szarajevói merényletre válaszul a Monarchia július 22-én ultimátumot küldött Szerbiának, de az 5. pont el nem fogadása néhány napon belül – természetesen ürügyként – az I. világháború kirobbanásához vezetett.
Úton a fegyveres konfliktus felé
Szerbia és a Monarchia konfliktusa olyan sebességgel szélesedett világháborúvá, hogy szinte lehetetlen egyetlen országra hárítani a teljes felelősséget. Érdemes leszögezni, hogy a nagyhatalmak közötti 1914. nyári hadüzeneteket tekintve Orosz- és Franciaország látszólag agresszió áldozata lett Berlin és Bécs irányából, míg az antanthatalmak közül csak az Egyesült Királyság volt az, amely nem fogadott, csak küldött hadüzenetet 1914 nyarán.
Az osztrák–magyar–szerb konfliktus Szerbia 1878-as függetlensége óta meghatározó volt a Balkánon, sőt 1908-ban és 1912-ben osztrák–magyar mozgósításhoz is vezetett. A nagyszerb gondolattal a Monarchiában és Belgrádban szimpatizálók együttműködése sem volt titok, ráadásul Gavrilo Princip szervezete, az Ifjú Bosznia („Mlada Bosna”) szerbiai összeköttetéseit is felgöngyölítette a merényletet követő vizsgálat. Bár az elkövetők osztrák–magyar alattvalók voltak, és Szerbia felelőssége akkor még nem nyert bizonyítást, a merénylet így is megfelelt a casus bellinek.
A szarajevói merénylet (Achille Beltrame illusztrációja)
Egy nappal a trónörökös temetése után, július 5-én II. Vilmos porosz király és német császár ultimátum küldésére bíztatta a Monarchiát, támogatásáról biztosítva háború esetén. Berchtold osztrák–magyar külügyminiszter, a közös minisztertanács elnöke már a július 7-ére összehívott kormányülésen számított rá, hogy a Szerbiával való fegyveres összeütközés orosz háborút von maga után. Ez indokolta a balkáni konfliktus diplomáciai előkészítését is, amely a német szövetség biztosítását jelentette.
Oroszország összeurópai kérdésnek tekintette az osztrák–magyar–szerb viszályt, s úgy látta, hogy az nem egyszerűen két szomszédos hatalom ügye. A cári birodalomnak – amellett, hogy balkáni érdekszféráját akarta biztosítani – annyiban igaza volt, hogy a balkáni konfliktusoknak rendszerint nagyhatalmi beavatkozás lett a vége a XIX. században. A Monarchia viszont nem engedhette meg, hogy az oroszok által támogatott szláv nemzetek a gyengeség jelének vegyék a Habsburg trónörökös büntetlen, egy délszláv bűnszervezet által történt meggyilkolását.
A helyzet gyors eszkalálódására II. Vilmos sem számított, mert nem sokkal július 5. után hajókirándulásra indult a norvég fjordokhoz. A német szövetségi rendszer már ekkor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis július 17-én Nikola Pašić szerb miniszterelnököt biztosította az olasz kormány, hogy a szerb függetlenség érdekükben áll.
Mérey Kajatán gróf, a Monarchia római nagykövete három nappal ezután figyelmeztette is Bécset, hogy a szövetséges olaszok a helyzetet nem tekintik casus foederisnek, így amellett, hogy legfeljebb jóindulatú semlegességükre lehet számítani, a Monarchia területi terjeszkedését sem néznék jó szemmel. Raymond Poincaré francia államfő ugyanekkor utazott el Pétervárra orosz szövetségeséhez, miközben Edward Grey angol külügyi államtitkár úgy nyilatkozott a német nagykövetnek, hogy „irtózik a nagyhatalmak háborújától”. Mindeközben Európa vezetői és közvéleménye feszülten várta az osztrák–magyar reakciót.
Bécsben eközben már az volt a kérdés, hogy mi kerüljön a Belgrádba címzett jegyzék szövegébe. Július első három hetében ez is eldőlt, de az ultimátum elfogadhatósága és a háborús célok kérdésében Tisza István magyar miniszterelnök személyében ellenzőre találtak a közös kormány tagjai.
Tisza miniszterelnökként, mint a közös kormány meghatározó tagja, egyedüliként ellenezte a konfliktus fegyveres útra terelését. Tisza tudta: egy nyertes háború sem hozhat sok jót a Monarchiának, mert a délszlávok bekebelezése veszélyeztetné a dualista egyensúlyt, csökkentve ezzel Magyarország szerepét a birodalomban. Tisza emellett félt, hogy a papíron szövetséges Románia a Monarchiára támad, ami egy többfrontos háborúban Erdélyt igencsak veszélyeztetné.
Tisza István (Benczúr Gyula festménye)
Az ultimátumról az volt az álláspontja, hogy „keményeknek kell, de nem szabad teljesíthetetlennek lenniük” a feltételeknek, Tisza ragaszkodott hozzá, hogy háborúra csak akkor kerüljön sor, ha nem sikerül Szerbiát diplomáciai úton megalázni.
A magyar kormányfőnek végül csak annyit sikerült keresztülvinnie, hogy területi növekedés nem szerepelt a Szerbia elleni háborús célok között (legfeljebb a szabácsi hídfőt tartotta annektálásra alkalmasnak, stratégiai célokból). A mozgósítást is csak az elfogadhatatlanná tett ultimátum visszautasítása esetére helyezték kilátásba.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
