Az „őrült ludótól” a légtérellenőrző repülőkig
2018. szeptember 13. 15:22 Múlt-kor
Gyorsuló fejlesztések
A vietnami háború folyamán az Egyesült Államok erői egyre több repülőgépet veszítettek az ellenséges föld-levegő rakéták miatt. Ezeket a rakétákat a földön elhelyezett radarok segítségével irányították célra. Az amerikaiak több módszert is kipróbáltak az ellenséges radar összezavarására, például a célba vett repülőgép fedélzetéről a levegőbe eresztett fémforgácsfelhőt, végül azonban a radarjeleket követő rakéták váltak az eszköz kiiktatásának bevett módszerévé. Az ilyen rakétákat hordozó repülők, illetve küldetéseik kódneve „wild weasel” (vad menyét) lett.
A konvencionális hadviselésben ekkortájt vált általánossá, hogy amelyik oldal hatékonyabban semmisíti meg, illetve blokkolja az ellenség radaros érzékelőképességét, jelentős előnyre tesz szert, és nagy valószínűséggel kerül ki győztesként. Ennek megfelelően egyre fejlettebb radareszközök és egyre fejlettebb blokkolók kezdtek versenybe egymással, és kialakult az automatikus frekvenciaváltás is. Ez utóbbi egy algoritmus szerint, kívülről nézve véletlenszerűen választ frekvenciát a radareszköz számára, így hacsaknem ismeri az ellenség a pontos algoritmust, lehetetlen meghatározni, mely frekvenciára fog következőként kapcsolni a radar (egy számzár kombinációja kitalálásának is nagyobb a matematikai esélye), így mindenképpen időbe fog telni, mire újra blokkolhatóvá válik.
Az 1970-es és 1980-as években nagy léptékű fejlődésnek indult számítógépek jobb vizuális ábrázolását tették lehetővé a radarok által mért adatoknak, valamint maga a készülékek felbontása is nőtt – az óceán hullámait is érzékelni tudták, vagy egy bogár repülését követni – így az adatok minél gyorsabb értelmezése vált az elsődleges fókuszponttá. A sebesebb információfeldolgozásban kialakult verseny vezetett a többmódú radarok kifejlesztéséhez. Míg a korábbi eszközök kizárólag egyféle üzemmóddal rendelkeztek – úgymint célkövetés, tűzirányítás, időjárás-megfigyelés, vagy széles területen történő keresés –, az új típusok ezekre mind képesek voltak.
A következő mérföldkő az úgynevezett AESA radar volt, amely képes a rádióhullámokat több irányba kibocsátani anélkül, hogy az antenna forgatására lenne szükség. Konfigurációja miatt továbbá nehezebb blokkolni, mint a korábbi radareszközöket – ennek eredményeképpen gyakorlatilag az AESA vált mára a katonai sztenderddé világszerte.
A következő állomás a szilárdtest-technológia fejlődésének köszönhetően a teljesen digitális radar, azaz az olyan készülék, amelynek nem szükséges külső feldolgozóegységhez kiadnia az általa mért adatokat, hanem „házon belül” képes feldolgozni őket.
A legmodernebb radarok felé vezető úton fontos találmány volt még a szintetikus apertúrájú radar, amely magas felbontású képet képes készíteni valós időben azokból az adatokból, amelyekből korábban kép létrehozása akár napokig is eltarthatott. Az 1990-es években megkezdődött a repülőgépekre telepített radareszközök hálózatba kapcsolása, amely azonban felvetette a készülékek közötti adás-vétel rejtjelezésének problémakörét is. Az új félvezető anyagok, mint a gallium-arzenid és a gallium-nitrid lehetővé tették a hatékonyság növelését és a zaj csökkentését, ezzel együtt a radarantennák méretének csökkentését is. Egy olyan berendezés, amely az 1960-as években egy egész katonai objektumot igényelt volna, ma már egy repülőgépbe is beilleszthető – ez vezetett az AWACS légtérellenőrző repülőgépekhez is, amelyek a nukleáris kilövésekről vagy ellenséges csapatmozgásokról nyújtanak nagy távolságból korai figyelmeztetést.
A jelenleg fejlesztés alatt álló radarok kitűzött célja az, hogy egyszerre legyenek képesek több frekvencián üzemelni, továbbá hogy többcélúan, akár egy egész flotta összes radarjának képét egyetlen kijelzőre lehessen összegyűjteni valós időben, mindemellett oly módon rejtjelezve, hogy nem csupán a közölt adatok, de az azokat hordozó jel is titkosított legyen.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
