Az olimpia, amelyet a vesztes országok nem érdemeltek meg

2020. április 20. 08:40 Múlt-kor

Már az 1896-os athéni olimpia vontatott előkészületei során felmerült Magyarország esetleges szerepvállalása a játékok megszervezésében, ám végül a görög főváros segítséget kapott egy dúsgazdag kereskedőtől, így a modern idők első nyári olimpiai játékát ókori elődeinek otthonában sikerült megrendezni. Budapest pályázott az 1916-os, valamint az 1920-as olimpia megrendezésére is, végül előbbit Berlin kapta, az utóbbira azonban sikeres jelöltként nevezett a magyar főváros. A világháború, amely előtt nem született végleges döntés, azonban mindent megváltoztatott.

Az 1916-os VI. olimpia elmaradt, a négy évvel későbbi játékokat pedig az uralkodó politikai felfogás szerint – amely a sportdiplomáciába is sikerrel begyűrűzött – nem tarthatta vesztes ország, így a néhány évvel korábban még biztos befutónak tűnt Budapest helyett végül a belgiumi Antwerpen kapta a rendezés jogát. (Pedig a magyar sportvezetők még 1916-ban is szentül meg voltak róla győződve, hogy négy évvel később Budapestre érkeznek a világ legjobb sportolói.)

Csonka olimpia

A megcsúfolt olimpiai mozgalom 1919-ben ugyanakkor kapott még egy politikai pofont: az első világháború kitöréséért bűnösnek kikiáltott Németország mellett a többi vesztes országot, vagyis Ausztriát, Magyarországot, Bulgáriát és Törökországot is kizárták az olimpiáról, de nem vehetett részt az egymással háborúzó Lengyel- és Szovjet-Oroszország sem. (A német sportolók egyébként az 1924-es olimpiára sem utazhattak el.) A modern olimpizmus atyja, Pierre de Coubertin mindent megtett, de még ő sem tudta távol tartani a politikát a sporttól, amire viszont maguk az ókori görögök képesek voltak, hiszen Hellász lakói az olimpia idejére letették a fegyvert.

Maga a helyszín megválasztása sem volt mentes a hatalmi nyomástól, Antwerpen, pontosabban Belgium azért tudott győzni a még versenyben lévő francia Lyonnal szemben, mert egy, a háborúban sokat szenvedett kis országnak számított. Egyébként pont ezért sem volt túl jó választás: semmi gyakorlata nem volt hasonló események levezénylésében, a háború során elszegényedett az állam, ráadásul nézőközönséget is csupán ingyenjegyekkel tudott produkálni, lévén hogy a belgák közül kevesen engedhették meg maguknak a jegyvásárlást. Igen rövid ideje volt a városnak eltüntetni a háború maradványait és felhúzni a játékokhoz szükséges infrastruktúrát. Az atlétikai stadiont nem is tudták időben befejezni, az itt versenyző sportolókat például összecsukható ágyakon altatták.

Sokak szerint különösen álszent volt az ünnepélyes megnyitón a galambreptetés, valamint az első ízben felvont ötkarikás lobogó is, ugyanis az első szimbólum a békét, a második pedig a kontinensek és országok összetartozását jelképezi, amit nehezen lehetett összeegyeztetni hét ország sportolóinak kizárásával, akiknek többnyire az volt a bűnük, hogy hazájuk nem az első világháborút lezáró győztesek táborában kapott helyet.

A rekordok nem maradtak el

A VII. olimpia 1920. április 20-án vette kezdetét (érdekesség, hogy a megnyitóünnepséget csak augusztus 14-én tartották meg), 29 ország 2626 versenyzője (köztük 65 nő) vett részt rajta. Húsz sportág 154 számában osztottak érmeket. Talán az egész olimpia legnagyobb szenzációja az volt, hogy a függetlenségét csupán két és fél évvel azelőtt, 1917 decemberében elnyerő Finnország atlétikában ugyanannyi aranyat (9 db) szerzett mint az Egyesült Államok, amely hagyományosan uralta a sportágat.

A kiemelkedő finn eredmény a gerelyhajítók mellett részben egy újonc tehetségnek, a 23 éves Paavo Nurminak köszönhető, aki mezei futásban (csapat és egyéni) és a 10 ezer méteres síkfutásban lett aranyérmes. A „repülő finn”, akinek számtalan rekordot köszönhet az atlétika, négy évvel később Párizsban már öt aranyat szerzett, de Amszterdamban is felállhatott a dobogó legfelső fokára.

Antwerpeni teljesítménye azért is lenyűgöző, mert a lóhalálában felhúzott pálya számos helyen volt tele egyenetlenséggel és lyukakkal. Meg kell azonban említeni híres ellenfelét, a világháborúban gáztámadást elszenvedő, francia Joseph Guillemot-t is, aki 5000 méteren legyőzte Nurmit.

A legtöbb aranyérmet, szám szerint ötöt az olasz vívó, Nedo Nadi nyert. Érdekesség, hogy téli sportok is szerepeltek az olimpián, ilyen volt a korcsolya, valamint a jégkorong. Minden idők legidősebb olimpiai érmese is Antwerpenben tűnt fel, az 1908-as és 1912-es játékokon aranyérmet bezsebelő, svéd Oscar Swahn a belga városban 72 évesen és 281 naposan szerzett ezüstérmet csapatban a „kétlövetű futó szarvas célra” nevű sportlövés számban.

Brazíliának is kellemes emlékei vannak az 1920-as olimpiáról, ugyanis a gyorspisztolyos Guilherme Paraense itt szerezte meg a latin-amerikai ország első ötkarikás aranyérmét. Megemlítendő még a brit Albert Hill is, aki 36 éves olimpiai újoncként nyert 800 és 1500 méteres futásban.

Természetesen nem csupán fennkölt események játszódtak le a csonka olimpián. Az ötkarikás játékok labdarúgótorna-döntőjében – amely az egyetlen esemény volt, amely során a belgák meg tudták tölteni a stadiont nézősereggel – a játékvezető olyan becstelen módon segítette ki a hazaiakat a csehszlovákok ellenében, hogy a vendégek levonultak a pályáról, így kizárták őket.

Az első ötkarikás játékokon – ahol a sportolók letették az olimpiai esküt – végül az 1912-es stockholmihoz hasonlóan az Egyesült Államok diadalmaskodott, amelynek sportolói 41 aranyat, 27 ezüstöt és ugyanennyi bronzot vihettek haza. A több részben megrendezett olimpiai játékok szeptember 12-én értek véget.