Az impozáns színektől a láthatatlanság felé mozdult el az idők során a katonai ruházat
2018. szeptember 27. 11:57 Múlt-kor
Az álcázás elterjed
Az első világháború előrehaladtával az álcázás mennyisége és mértéke is egyre növekedett. Az ötletekben sehol sem volt hiány, mivel mind a katonai vezetők, mind a gyártók fantáziáját megragadta. Az üzemek ezrével ontották magukból a papírmasé fejeket, amelyeket a katonák a lövészárok széle fölé tarthattak, hogy előcsalogassák az ellenséget. Ugyanilyen népszerűek voltak a műfák: az egység kilopódzott éjszaka a senki földjére, kivágott egy meglévő fát, majd a helyére egy üreges utánzatot helyezett, amelyben egyikőjük elrejtőzött.
Az álcázás még a tengeren is megjelent: 1917-ben Norman Wilkinson brit hadnagy előterjesztette a „káprázat” (dazzle) festést, hogy mérsékelje a hajóveszteségeket. A többnyire fekete-fehér, cikkcakkmintában alkalmazott festés elméletben megnehezítette az ellenség számára, hogy kiszámítsa a hajó méretét, távolságát és sebességét, csökkentve ezáltal a sikeres találat esélyét. 1917-ben a német tengeralattjárók hetente átlagosan 23 brit hajót süllyesztettek el, de áprilisban volt olyan hét is, amikor 55-öt. Az antant haditengerészetei körében ennek nyomán hamar elterjedt a „káprázat-mánia”, a festés valódi hatékonysága azonban sosem került bizonyításra.
A második világháború
Mint fentebb említésre került, az álcafestés hatékonysága nem minden esetben volt bizonyított. A második világháborúhoz közeledve azonban minden oldalon felismerték a hadseregek a légitámadások jelentette, az első világháborúhoz képest sokszorosan nagy fenyegetést. Emiatt az álcázást is fejleszteni kezdték – a „kápráztató” hajófestés kivételével minden első világháborús koncepciót feltámasztottak, és a kor katonai irodalmában gyakoriak a különféle álcázással foglalkozó kézikönyvek, az egyszerű katonáknak szánt kiadványoktól a legmagasabb szintű parancsnokoknak szólókig.
A második világháború két szövetséges győzelme is jórészt az álcázásnak, illetve félrevezetésnek köszönhető: az 1942-es második el-alameini ütközet, valamint az 1944-es normandiai partraszállás. A második el-alameini csatát megelőzően a szövetségesek autókat álcáztak tankoknak, tankokat teherautóknak, szemétből hoztak létre ál-ellátmánylerakatokat, de még egy ál-ivóvízvezetéket is építettek a sivatagban, hogy a tengelyhatalmak azt higgyék, délebbre és később fog bekövetkezni a támadás, mint valójában.
Az 1944-es D-napot megelőzően több elterelő hadműveletre is sor került: a szövetségesek csapatokat vontak össze Skóciában és a délkelet-angliai Kentben, Calais-hoz közel, elterelve a figyelmet a dél-angliai helyszínekről, ahol a Normandia inváziójára készülő csapatok gyülekeztek. A megtévesztés aztán Franciaországban is folytatódott az amerikai „szellemhadsereg” bevetésével, amely felfújható tankjaival, hangszóróival, füstgépeivel és sűrűn váltogatott egyenruháival Németországig kísérte a szövetségeseket, sokszor sikeresen meggyőzve a németeket arról, hogy egy valódi, sokkal nagyobb erővel van dolguk.
A második világháború jelentette egyúttal az egyenruhákon alkalmazott „terepminták” hajnalát is – szinte minden ország kísérletezett ilyennel, azonban kevés használta szélesebb körben. Két gyakran látható példa a német Waffen-SS kifordítható (őszi, illetve tavaszi) külső álcaruhája, illetve az amerikai tengerészgyalogosok által a csendes-óceáni hadszíntéren használt szintén kifordítható (dzsungel, illetve tengerpart) minta.
A második világháború után
A második világháború során jelentek meg először a gyárilag az egyenruhákra nyomott különféle terepminták, amelyek típusok szerint tették megkülönböztethetővé a különféle országok és fegyvernemek ilyen ruháit – általános használatukra azonban még nem került sor. A legtöbb ország katonái általános használatra továbbra is egyszínű gyakorló egyenruhát viseltek, időről időre a különleges helyzetekhez vagy viszonyokhoz igazítva őket – a vietnami háború során például az amerikai különleges egységek sokszor átvették a dél-vietnami elit alakulatok által alkalmazott „tigriscsíkos” mintájú egyenruhákat, mert az jobban illeszkedett a dzsungelhez.
A hidegháború során a háborús tudósításokban egyre megszokottabbá vált a különféle terepminták használata, a leghíresebbé azonban az Egyesült Államok szárazföldi egységei által 1981-ben bevezetett BDU (Battle Dress Uniform) minta vált, amely a 2000-es évek közepéig használatban maradt. Az idő előrehaladtával egyre meghatározottabbá vált, hogy mely országok, illetve szövetségi rendszerek használnak hasonló terepmintákat – az is szemponttá vált a rejtőzködő képesség mellett, hogy az adott minta ne hasonlítson túlzottan a (valószínű) ellenségére.
A modern álcázás
Napjainkban a katonai „terepminták” szinte teljesen áthatják a civil divatot is, a legdivatosabb női ruhatervezők (mint például Jean-Paul Gaultier, Prabal Gurung vagy Patrik Ervell, többek között) alkotásaitól kezdve az edzőruházaton át a popzenészek színpadi öltözetéig – utóbbi régebben legtöbbször valamilyen politikai üzenetet sugallt, de ma már ez sem feltétlenül igaz.
Kétségtelen, hogy a nagy létszámú haderőket fenntartó, illetve általános hadkötelezettséget bevezető országokban a 20. század során jókora mennyiségű használt katonai felszerelés került át a civil lakossághoz, illetve a piacra, és a ruházati cikkek tartósságukkal és praktikumukkal sokak tetszését elnyerték – ahogyan azonban egyre ritkábbá vált az így előforduló valódi katonai felszerelés, megjelentek a hétköznapi ruhaboltokban a megszokott egyenruhák mintáit utánzó, tisztán esztétikai céllal készült darabok is.
Eközben a világ legfejlettebb haderői már a következő szinten járnak: a legújabb fejlesztések nem csupán a katonák optikai álcázását célozzák meg, hanem például a test által leadott hő elrejtését, vagy a ruha anyaga fényvisszaverésének a környező anyagokhoz való igazítását. Az álcázótechnológia legáhítottabb célja persze továbbra is a fényhullámok „hajlítása” a valódi láthatatlanság eléréséhez.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
