Az időseket és a csecsemőket sem kímélték a Rákosi-korszak kitelepítései
2020. június 22. 15:59 MTI
1950 júniusától több lépcsőben (az osztrák határsávból, majd a nagyobb városokból és Budapestről) közel tízezer embert hurcoltak el marhavagonokban a magyar gulágra, a kutyákkal és fegyveresekkel őrzött zárt táborokba.
Útnak indulni az éjszaka közepén
Hetven éve, 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjjel kezdődtek meg Magyarországon a tömeges kitelepítések, a kommunista államvédelmi hatóság elsőként a déli határsávból deportálta a hortobágyi pusztába az „osztályidegennek” minősített embereket.
A második világháború után Magyarország a szovjet érdekszférába került. Az egyeduralomra törekvő Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára, Rákosi Mátyás – maga mögött tudva a megszálló szovjet hadsereget és a kommunista befolyás alatt álló titkosrendőrséget – sikeresen alkalmazta hírhedtté vált szalámitaktikáját, vagyis felszeletelte, meggyengítette a rivális pártokat.
Az MKP az 1947-es elcsalt kékcédulás választásokon került a hatalomátvétel közelébe, majd a „fordulat évében”, 1948-ban felszámolták a többpártrendszert, a szociáldemokratákat az állampártba, a Magyar Dolgozók Pártjába (MDP) olvasztották, az országot szovjet mintára alakították át.
Rákosiék idehaza is alkalmazták Sztálin elméletét az éleződő osztályharcról, amely azzal magyarázta az egyre alacsonyabb életszínvonalat és a fokozódó terrort, hogy a szétzúzott kizsákmányoló osztályok maradványai a szocialista építőmunka sikerei láttán egyre elkeseredettebb ellenállást tanúsítanak, ezért végezni kell velük.
Az ellenség listájára igen könnyű volt felkerülni, ide számítottak az arisztokraták, a gyárosok, a kispolgárok, a kulákok (a gazdagparasztok), az „ingadozó” középparasztok, a gyanús értelmiségiek, a „klerikális reakció” képviselői, a munkát kerülő lumpenproletárok, a trockisták, a titóisták, a kozmopoliták, a nacionalisták, a béketábor ellenségei, a munkásosztályt eláruló szociáldemokraták és így tovább.
Az „ellenség” eltávolításának egyik eszköze volt a kitelepítés, amelyhez a jogi alapot a Horthy-korszak alatt született, a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikkhez kiadott két utasítás szolgáltatta. Ezek lehetővé tették, hogy azokat, akiknek jelenléte a közrend, közbiztonság vagy fontos állami érdek szempontjából káros az ország bizonyos területein, a rendőrhatóság kitiltsa, és az ország más helyén őrizet alá helyezze.
A „törvényen kívül helyezést” változatos formában valósították meg, ide tartozott a rendőri felügyelet alá helyezés (ez együtt járt kitelepítéssel), a deportálás, az internálás, a recski és hasonló munkatáborokba hurcolás, a munkaszolgálat, a rabmunkáltatás.
A belső ellenség elhárítására kidolgozott központi terv végrehajtása 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjjel kezdődött. A jugoszláv határon a kiemelt védelemben részesített határsávból deportálták az „osztályellenségeket”, többségében egyszerű földműveseket.
A rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által irányított, a legnagyobb titoktartással és szervezettséggel végrehajtott művelet során minden határ közeli településről 4-5 egész családot vittek el, a tehetetlen idősekkel és csecsemőkkel együtt az éjszaka közepén.
A készülődésre csak néhány percet, esetleg órát kaptak, és minden vagyonuktól megfosztották őket. 1950 júniusától több lépcsőben (az osztrák határsávból, majd a nagyobb városokból és Budapestről) közel tízezer embert hurcoltak el marhavagonokban a magyar gulágra, a Hortobágyon és környékén, Árkuson, Borzas-Mihályhalmán, Erzsébet-tanyán, Kócs-pusztán, Kónyán, Kormó-pusztán és Lenin-tanyán, majd 1951-ben Ebesen, Elepen, Tedejen, 1952-ben Borsóson és László-majoron felállított zárt táborokba. Ezek helyén, illetve közelükben ma emléktáblák találhatók.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
