Az erényes római nő megtestesítőjeként tekintettek Corneliára, a Gracchusok anyjára
2024. augusztus 27. 14:20 Hegyi W. György
Fél évszázados özvegység
Cornelia férje halála (i. e. 154) után gyermekei nevelésének szenteli az életét. Arra is van egy történetünk, hogy ez mennyire nem kényszerűség, hanem egy római matróna erényeiből következő választás volt. Egyiptom uralkodója, Ptolemaiosz király ugyanis megkéri az özvegy kezét, de ő visszautasította a dúsgazdag keleti uralkodót. A római arisztokrata nők nem nagyon követték, de volt egy olyan elvárás velük szemben, hogy csak egyszer házasodjanak, vagyis özvegyként maradjanak hűek férjük emlékéhez, és így neveljék fel gyermekeiket. Volt is erre a rómaiaknak egy külön fogalma: univira, „egyetlenférjű”. A hosszú, fél évszázados özvegységnek még egy fontos okával, illetve következményével kell számolni. Ennek a státusznak ugyanis óriási szerepe volt abban, hogy Cornelia nő létére jelentős alakja lehetett a II. század második felének: abban a patriarchális társadalomban egy asszonynak az özvegység volt a legnagyobb esély az önállóságra.
Cornelia, a Gracchusok anyja (Joseph Benoit Suvee alkotása) ((Wikipédia / Joseph-Benoît Suvée / CC BY-SA 4.0))
Ptolemaiosz története maga nem túl valószerű, de jól példázza Cornelia tekintélyét a legendákat gyártó utókor előtt. A Gracchusok anyját királynők fölé emelő és rómaiságát hangsúlyozó sztorinak az eredeti magját is fellelhetjük forrásainkban. Plutarkhosz így ír a fiai halála utáni éveiről: „Misenum környékén élt anélkül, hogy bármit is változtatott volna megszokott életmódján. Sok barátja volt, s úgy vezette házát, hogy jól elláthassa vendégeit; gyakran keresték fel görögök és tudós férfiak; az akkor élt királyok mind fogadtak el tőle és küldtek neki ajándékokat.” A római külpolitikában (is) óriási szerepe volt a személyes kapcsolatoknak, az egyes hadvezérek, helytartók igyekeztek minél több ilyet kialakítani, ez egyszerre szolgálta Róma, illetve a saját érdeküket. Corneliára apja, férje és fiai is „örökíthettek” ilyen kapcsolatokat, és számára elég fontos volt ez az örökség, illetve elég jó politikus volt ahhoz, hogy ezeket ápolja.
Gyász és könnyek nélkül
Ezzel el is érkeztünk az egyik legfontosabb kérdéshez. Politizált-e Cornelia, illetve volt-e valami befolyása a már néptribunussá választott fiaira? A politikai pályához szükséges neveltetést tőle kapták, továbbá becsvágyukat is erősítette: „gyakran korholta fiait, hogy a rómaiak őt Scipio anyósának és nem a Gracchusok anyjának nevezik”. Ezek még mindenképpen beleférnek egy római arisztokrata anya elfogadott szerepkörébe, akire rávetül fiai dicső tetteinek fénye, illetve aki mindent megtesz azért, hogy fiai apjuk és nagyapjuk nyomdokába lépjenek. Cornelia azonban ennél többet is tett, tanácsokkal látta el néptribunus fiait. A tanácsok természetéről két egymásnak ellentmondó hagyomány áll rendelkezésünkre. Plutarkhosz egy helyen együtt ismerteti a két álláspontot: „[Gaius Gracchus] hozzákezdett, hogy új párthíveket toborozzon magának a consul ellen. Mondják, hogy ez alkalommal anyja is segédkezett neki zendülésre törő előkészületeiben; titokban idegeneket bérelt fel és aratómunkásokként Rómába küldte őket. Erre vonatkozólag homályos célzások találhatók Corneliának fiához intézett leveleiben. Mások viszont azt állítják, hogy Cornelia helytelenítette ezt az egész tevékenykedést.”
A két Gracchus
Ezekből a Cornelia által írt levelekből, amelyeket akár tartalmuk, akár kitűnő stílusuk miatt annyit emlegettek az ókorban, két rövid, Gaiushoz írt részlet fent is maradt egy i. e. első századi történetíró töredékei között. Az első töredék lényegében egy praktikus tanács, amely egyetértést tükröz: ugyan egyetértek én is a bosszú helyességével, de néha jobb lemondani róla – üzeni Cornelia a fiának. A második töredék, bár állítólag ugyanabból a levélből származik, más jellegű, általában és élesen bírálja kisebb fia politikáját, lényegében kifogásolja, hogy pályázik a néptribunusságra: „Hadd esküdjem meg ünnepélyesen, hogy Tiberius Gracchus gyilkosait kivéve egyetlen ellenség sem okozott nekem akkora szomorúságot és akkora szenvedést, mint amekkorát te ezekkel a cselekedetekkel. (…) és istentelenségnek kellett volna tartanod, hogy bármiféle nagy dolgot akaratom ellenére cselekedj, kiváltképpen azért, mert életemből már csak egy arasznyi van hátra. Hát még ez a rövid idő sem óvhat meg tőle, hogy ellenem fordulj, és az állam romlására törj? (…) Mikor hagyunk fel már vele, hogy ártsunk magunknak és másoknak? Mikor kezdünk már el restelkedni, hogy bajba kevertük és feldúltuk államunkat? De ha ez már sohasem fog bekövetkezni, legalább akkor pályázz a néptribunusságra, amikor én már nem leszek (…)!”
Ez a második szöveg nyilvánvaló hamisítvány, amelyet a többi közé illeszthettek. Szép retorikai fogás, ahogy egybecseng az államra, illetve az anyára mért szenvedésre, és így az anya az állam metaforájává válik, de a többi forrás ismeretében nehéz elhinni, hogy ekkora nézetkülönbség lett volna anya és fia(i) között, hogy a legnagyobb gonddal nevelt fiúk 20–30 éves korukra teljesen szembeforduljanak anyjukkal. Ez a töredék sokkal inkább illik a Gracchusokat, illetve emléküket befeketíteni akarók szájába. Ez az optimata (Gracchus ellenes) propaganda terméke, amely a fivérekkel történt kegyetlenség felelősségét is rájuk hárítja. Mondandója egyszerű: lám még az anyjuk – nem mellékesen a nagy Scipio lánya – is elborzadt a cselekedeteiktől. Valamikor az i. e. I. század elején születhetett, ellensúlyozandó a Gracchus testvéreknek a popularis politikusok, illetve a városi plebs között kialakuló kultuszát.
Caius Gracchus halála (Félix Auvray festménye)
Gaius Gracchus és társainak lemészárlása után néhány évvel a populares kezdett újra magához térni, a köznép is felbátorodott, és mint saját hőseit tisztelte a fivéreket: „Szobrokat emeltek nekik és a város legszebb helyén állították fel őket; azt a helyet, ahol megölték őket, a rómaiak szentnek tekintették, és oda hordták áldozatképpen minden termékük zsengéjét.” A fiúk emlékének őrzésében, kultuszuk kialakításában az ekkor már a hetvenes-nyolcvanas éveit taposó édesanyjuk is részt vett: „Örömmel hallgatták vendégei és barátai, amikor apja, Africanus életéről és szokásairól beszélt, de legcsodálatosabb mégis akkor volt, amikor fiaira emlékezett vissza gyász és könnyek nélkül; ha látogatói hallani akartak róluk, úgy emlegette őket, mintha a régi Róma hősei lettek volna.”
Míg a Gracchusokban a res publica ellenségeit látó optimata elit megpróbálta a közösségi emlékezetben szembeállítani Corneliát a fiaival, a populares és a nép bevonta őt a fiúk kultuszába: halála után szobrot emeltek neki ezzel a felirattal: „Cornelia, a Gracchusok anyja.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
