Az ember, aki saját magát operálta meg

2015. május 14. 08:18

A 27 éves Leonyid Rogozov 1961 áprilisában fáradtnak és egyre gyengébbnek érezte magát, s hányingerre panaszkodott. Később erős fájdalom jelent meg az alhasának jobb oldalán. Mivel orvosdoktor volt, nem kell sokat agyalnia a diagnózison: vakbélgyulladása volt. Az ilyenkor szokásos beavatkozás már akkor is rutinműtétnek számított, ám nem az Antarktisz közepén, a civilizációtól több száz kilométerre.

Rogozov a hatodik szovjet antarktiszi expedíciós csapat tagja volt, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy a Schirmacher-oázisban (A Déli-sark egyik jégmentes felülete) egy új bázist építsenek. A Novolazarevszkaja-bázis 1961. február közepén el is készült, s a 12 fős csapat felkészült, hogy a következő hónapokat a kietlen tájon töltse.

Rogozov és a pingvin

Április végére Rogozov állapota súlyossá vált, s nem bízhattak külső segítségben, hiszen 36 napnyi hajóútra voltak otthonuktól, továbbá a hajójuk csak egy év múlva volt ismét várható. A repülés a viharok és a hótorlaszok miatt lehetetlennek tűnt. A csodára nem lehetett tovább várni: magának kellett hozzálátnia a saját hasfala felnyitásához, s a gyulladt féregnyúlvány (appendix) eltávolításához. Ez korántsem volt egyszerű művelet, ugyanis ha a vakbél elreped, az egyenlő a halállal.

„Egyáltalán nem aludtam az éjjel, úgy fájt, mint a pokol” - írta naplójába, majd így folytatta: „még nincs egyértelmű jel a perforációra, nagyon nyomott vagyok. Nincs más kiút... Meg kell próbálnom saját magamat megoperálnom... Ez szinte lehetetlen... Alig tudom már megemelni a karomat.”

Rogozov előre kigondolta, hogy kísérelheti meg a lehetetlent, amelyben természetesen kollégái is segítettek neki. Mindenkinek külön feladata volt. Két főasszisztenst jelölt ki, valaki a tükröt, egy másik pedig a lámpát fogta és irányította. Egy plusz fő is a rögtönzött műtőszobában volt, ha esetleg az egyik asszisztens elájulna. „Mindent szisztematikusan a beavatkozás előtt elmagyarázott, hogy ha esetleg elájulna, a többiek tudják, mi a teendő: adrenalininjekció és mesterséges légcsere” - mesélte a BBC-nek Vladiszlav Rogozov, az orvos fia.

Az általános érzéstelenítés természetesen szóba sem jöhetett, csak a helyi - a hasfalba. „Szegény asszisztenseim! Ott álltak előttem fehér köpenyekben, ám az arcuk jóval fehérebb volt” - írta később a naplójába. „Én is féltem, de ahogy a novocainos tűt magamba szúrtam, utána már átkapcsoltam operáló üzemmódba, s nem nagyon figyeltem másra” - tette hozzá.

Rogozov és barátja, Jurij Vereschaginy

A tükör - amely azt a célt szolgálta, hogy a túloldalt is láthassa - nem vált be, ugyanis nem tudta megszokni, hogy mindennek a tükörképét látta. Később a kesztyűjét is inkább levette, mert zavarta a munkában. Mikor elérkezett a műtét végső, legkényesebb fázisához - amikor a féregnyúlványt kiemelik a hasból, majd lekötik - pánikolni kezdett, hogy elveszti az eszméletét. „A vérzés egyre erősebb, az időm meg fogyott... A hashártyám nyitva volt, a sérült részeket pedig még be kellett varrni. Egyre gyengébb lettem, forogni kezdett velem a világ. 4-5 percenként 20-25 másodpercet kellett pihennem” - írta.

Sokáig azt hitte, hogy nem fog sikerülni befejeznie, ám végül nem vallott kudarcot. A kétórás műtét végén még mielőtt pihenni tért volna, utasította „személyzetét”, hogy tisztítsák le a sebészeti eszközöket, s csak akkor vett be antibiotikumot, illetve altatót, mikor már az egész szoba ragyogott. Az orvos csupán két hetet pihent, utána ismét munkába állt.

Volt még egy újabb csavar ebben a rendkívüli történetben: 1962 áprilisában, mikor letelt az egy év, megérkezett a hajó az Antarktiszhez, azonban a hóviharok miatt esélytelen volt megközelíteni a bázist, így a hajó visszafordult, s a tervek szerint újabb egy évet kellett volna várniuk a szovjet kutatóknak, akik már nagyon mentek volna haza. Végül nem késlekedtek annyit, s néhány héttel később egy egymotoros repülőgép „kimentette” őket a fagyos halálból. Mikor hazaértek Moszkvába, az orvost hősként fogadták, a szovjet propagandagépezet pedig lecsapott rá.