Az első nő, aki átúszta a La Manche csatornát, két órával döntötte meg a férfiak rekordját

2018. augusztus 7. 17:58 Múlt-kor

„Anglia vagy a fulladás” – állt a New York Daily News első oldalán 1926. augusztus 6-án, amikorra ki volt tűzve a dátum, hogy az amerikai Gertrude Ederle átússza a La Manche csatornát. A gyorsan változó árapályokkal tarkított, kétméteres hullámokkal, különösen hideg vízzel és rendkívül sok medúzával színesített, extrém nehéz, 34 kilométeres kihívást azt megelőzően csupán öt férfi tudta teljesíteni, írta a history.com.

Ederle 1905 októberében német szülők gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban. A helyi nyilvános úszómedencében végezte el az első karcsapásokat, majd New Jersey strandján tökéletesítette a mozdulatokat. Olyannyira a szívéhez nőtt az úszás, hogy otthagyta az iskolát, hogy versenyzőnek álljon. A Női Úszó Szövetséghez csatlakozva már 16 évesen megnyerte első komolyabb díját, három évvel később pedig már az 1924-es olimpián vett részt. A Párizsból egy arannyal és két bronzzal hazatérő lány igen csalódott volt, hogy csupán csapatban tudott a dobogó legfelsőbb fokára állni (4-szer 100 méteres gyors váltóban). Még Franciaországban volt, amikor szöget ütött fejében a gondolat, hogy átússza az Angliát és Franciaországot elválasztó La Manche csatornát.

1925-ös kísérlete kudarccal zárult, ugyanis edzője, Jabez Wolffe, aki a csatornát 22 alkalommal kísérelte meg átúszni, azt hitte, hogy az éppen pihenőt tartó lány rosszul van, így segítséget küldött neki, amiért a britek diszkvalifikálták. A szabályok szerint nem érinthette meg senki a vízben úszó sportolót, ám ételt és italt természetesen adhattak neki. Egyes vélemények szerint a féltékeny britek lihegték túl az egészet, és nekik köszönhető, hogy végül nem tette meg a teljes távot, és kénytelen volt beszállni a hajóba. Mások szerint egyértelműen az edző hibája.

Valószínű, hogy aznap tényleg elég küzdelmes lett volna teljesíteni a távot, a dagály elég heves volt és a felkészülése sem volt elegendő. Az öt-hat óránként esedékes árapályváltozás miatt tulajdonképpen nem is lehet egyenesen úszni, hanem cikkcakkban kellett, hogy az ár is segítse az úszót. Következő edzője, Bill Burgess, a második személy, aki valaha átúszta a csatornát (mégpedig 1911-ben), mondta neki mindig, hogy adja fel, ha úgy érzi, hogy túl küzdelmes és a hullámok is ellene dolgoznak, mert akkor idő előtt kifárad.

Gertrude egyébként azt állította, hogy Wolffe miatt volt kénytelen megszakítani a kísérletet. Fel azonban nem adta, és a következő évben újra nekiveselkedett. Plusz motivációt jelentett, hogy az édesapja megígérte, hogyha teljesíti a távot, kap tőle egy tűzpiros sportkocsit. 20 évesen tehát újra megpróbálta, ezúttal jobban felkészült a hullámokra és az árapállyal történő haladásra. Korábban használt hagyományos úszódresszét is lecserélte egy általa tervezettre.

A női fürdőruhák akkoriban még csupán egy gyapjúdresszből, harisnyanadrágból és cipőből álltak. Sokan érveltek amellett, hogy ezek a ruhák túlságosan nehézkesek és cseppet sem biztonságosak, azonban a legtöbb nő ezt hordta, ugyanis a testre tapadós változat még tabunak számított. 1907-ben például a bostoni parti őrség letartóztatta Annette Kellerman ausztrál úszónőt, mégpedig azért, mert a lábát mezítelenül hagyó dresszt hordott. Ederle első kísérleténél nagyon megszenvedett a hagyományos változattal, ugyanis az megszívta magát vízzel, növelte a súlyt és a hidegtől sem védett. 1926. augusztus 6-án azonban már egy jóval könnyebb szerelésben jelent meg, testét pedig jó vastagon bekente zsírral.

Második nekirugaszkodása már sikeres volt, 14 óra 34 perces ideje ráadásul két órával jobb volt, mint az addigi leggyorsabb férfié. A franciaországi Cape Gris-Nezből indult és utazása az angliai Doverben ért véget. A motorkerékpáros védőszemüvegben úszó, útja közben csirkecombot, narancsot és zöldséges csirkelevest majszoló Gertrude-ot az Elzász nevű vontatóhajó kísérte, ahol családtagjai és az őt szponzoráló New York Daily News és Chicago Tribune újságírói kaptak helyet. Ez volt az első sportközvetítés, amelynek híreit vezeték nélkül tudták közvetíteni. Egészen pontosan a hajóról Londonba ért a jel, ahol az újságok friss információkat szerezhettek a lány hollétéről, haladási sebességéről és erőnlétéről. Ennek is köszönhető, hogy az angolok pontosan tudták, mikorra várható a lány felbukkanása a tengerparton, így szép kis tömeg verődött össze érkezésekor.

Az előbb említett két lap tudósítóin kívül más újságírót nem engedtek fel a fedélzetre. A hoppon maradt zsurnaliszták egy másik hajót béreltek (a Morinie-t), amely állítólag többször is túl közel ment az úszóhoz, veszélyeztetve a sikerét. Ugyanakkor a brit sajtóban olyan vádak is megjelentek, hogy a két vontatóhajó gyakorlatilag megvédte Trudyt a nagy hullámoktól, ezért tudta lényegesen könnyebben teljesítenie a távot. Egyébként a 12. óra környékén edzője annyira aggódott a feltámadó szél miatt, hogy azt kiáltotta oda Trudynak, hogy jöjjön ki. A lány felemelte a fejét, és csak annyit kérdezett, "miért?", majd folytatta útját.

A 20 éves sportolónőt az angol partoknál egy brit bevándorlási tiszt fogadta, aki – a szabály az szabály – legelőször az útlevelét kérte el. A beszámolók szerint a „hullámok királynője” – ahogyan a sajtó nevezte a lányt – a partra érve alig tudott lábra állni, és úgy nézett ki mint egy bokszoló, hiszen arca kissé felpüffedt a hullámoktól. A nyelve bedagadt a sok sós víztől, alig tudott beszélni emiatt, ráadásul számos medúzacsípése volt.

A világrekordert hazatérésekor két millióan ünnepelték a New York utcáin tiszteletére rendezett parádén. Calvin Coolidge elnök „Amerika legjobb lányának” nevezte, és az édesapjától is megkapta a hőn áhított sportautót. Néhány hónapig ő volt a legismertebb személy a világon. Teljesítményével bebizonyította, hogy a szebbik nem nem feltétlenül a gyengébb is. 14 óra 34 perces rekordját csupán 1950-ben tudták megdönteni hölgy társai, amikor Florence Chadwick egy órával javított idején.