„Az elképzelhető legarrogánsabb és leggonoszabb emberek”: kik voltak a török elit keresztényből lett muszlimai?
2018. május 3. 19:35 Múlt-kor
Saját magán elvégzett körülmetélés
Más áttért keresztények is hasonló kapcsolatokat tartottak fenn, pénzt, támogatást és védelmet nyújtva rokonaiknak külföldön, néha még karitatív célokra is adakoztak szülőföldjükön. E tekintetben nem tettek másként, mint az Oszmán Birodalom területén született áttértek, mint Szokoli Mehmed pasa. Infrastrukturális fejlesztéseket támogattak hajdani otthonaikban, muszlim rokonaiknak jól fizető pozíciókat szereztek a szultán szolgálatában, keresztény rokonaiknak pedig a balkáni ortodox egyházban. A vallási határvonalak jóval átléphetőbbek voltak a gyakorlatban, mint amennyire a keresztes hadjárat vagy a dzsihád retorikája alapján gondolnánk.
Míg a legtöbbet az itáliai „hitehagyottakról” tudunk, ennél jóval szélesebb körű jelenségről volt szó. 1572-ben például a heidelbergi teológus Adam Neuser az Oszmán Birodalomban keresett menedéket. A Krisztussal kapcsolatos nézetei, illetve a szultánról való provokatív módon kedvező véleménye miatt került bajba a helyi hatóságokkal, akik mindkét vétségére a halálbüntetést szabták ki. Miután török területre ért, felvette az iszlámot, állítólag saját magán végezte el a körülmetélést. Néhány évvel később Neuser fia megpróbált eljutni apjához Isztambulba, azonban Bécsben letartóztatták.
Mind Neuser, mind isztambuli társai kapcsolatban maradtak barátaikkal és rokonaikkal a keresztény fennhatóság alatt álló európai területeken, valamint az oszmán fővárosban lévő honfitársaikkal is felvették azt. Az Európából érkező diplomaták tevékenysége különösen nagyban függött az oszmán elit európai származású tagjaitól. Ezek a férfiak – áttért nőkről nagyon ritkán találni információt – tolmácsokként, a mindennapi diplomácia közbenjáróiként, idegenvezetőkként, információforrásokként, de még kémekként is működtek. Neuser például azzal, hogy együttműködött a német-római császár isztambuli követével, helyet tudott szerezni fiának a bécsi egyetemen, személyesen a császártól járó ösztöndíjjal együtt.
Az áruló hitehagyottakról szóló retorika dacára mindkét oldalnak érdeke volt figyelmen kívül hagyni azt a nézetet, amely társadalmilag halottnak nyilvánította azt a keresztényt, aki áttért az iszlámra. Tekintve számbeli és státuszbeli jelentőségüket az Oszmán Birodalomban, a gyakorlati szükség rugalmasabb megközelítést kívánt. Számtalan keresztény európaiként született muszlim szándékosan kereste honfitársai társaságát, akik pedig láthatóan nem voltak hajlandók megtagadni őket. Ezek az áttértek nem lettek háttér nélküli személyek. Habár időnként akár fenyegetést is jelenthettek – például ha egy jól elhelyezett kém érzékeny információt adott ki – hátterük és kapcsolataik miatt bőven megérte a törököknek kockáztatni velük.
Az áttértek pontosan azért voltak fontosak ebben a korban az Oszmán Birodalom számára, mert kívülállók voltak, gyakran külföldiek, akik több nyelvet beszéltek, és a szultán területén kívül fekvő vidékekről való értékes tapasztalatot hoztak magukkal. Sokszor elhangzott már az a nézet, hogy az ilyen emberek ideális szolgák, mivel kapcsolatok híján helyzetük teljes mértékben a szultántól függött. Ez a gondolat azonban nem csupán naiv, de figyelmen kívül hagyja azt, hogy pontosan a sokszínű és földrajzilag kiterjedt kapcsolataik – amelyeket a kor technikai színvonala által megengedett mértékben életben is tartottak – jelentették idegenségük értékét török szemszögből. A keresztény európaiak – családok, barátok, uralkodók és azok képviselői – számára pedig az áttértek által az Oszmán Birodalomban kialakított új kapcsolatok jelentettek egy olyan erőforrást, amelynek a megfelelő pillanatban hasznát vehették.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
