Az Egyesült Államok két alkalommal is „elveszített” atomfegyvereket az 1950-es években
2018. április 25. 17:37 Múlt-kor
Vannak tárgyak, amelyeket bárki óhatatlanul elveszít: zoknik, sapkák, olcsó fülhallgatók, a háztartási gépek tartozékai. Vannak azonban olyanok is, amelyekre az ember kimondottan vigyáz: pénztárcák, kulcsok, iratok, atomfegyverek. Ezeket is néha sikerül szem elől téveszteni, ahogyan az az Egyesült Államokkal megtörtént két alkalommal is az 1950-es években.
Az első esetben 1956. március 10-én egy B–47-es bombázó repült Floridából a marokkói Ben Guerir légi támaszpontra, két atomfegyver-fődarabbal (a maghasadás előidézéséhez szükséges szerkezettel) a fedélzetén. Ezeket ekkoriban biztonsági okokból közvetlenül a fegyver bevetése előtt helyezték csak bele a bombába, a két fődarab zárt tárolóalkalmatosságban volt, felrobbantani nem lehetett őket. A bombázó egy másik repülőről a levegőben végrehajtotta első tankolását, és továbbhaladt. A második tankolásra készülve ismét csökkentette magasságát az Atlanti-óceán felett, azonban a kapcsolat az üzemanyagot szállító repülőgéppel sosem jött létre. Az ezt követő költséges kutatás ellenére sem a repülőgép, sem annak személyzete, sem a bombaalkatrészek nem kerültek elő soha.
Ritka azonban az, hogy amikor atomfegyverek elvesznek, a pontos helyük ennyire homályos legyen. Ekkoriban a legtöbb esetben a bombákat a személyzet katapultálta a fedélzetről biztonsági okokból vészhelyzet esetén, és földet éréskor azok konvencionális indítótöltetei felrobbantak, míg az élesíthetetlen nukleáris komponensük a repülőn maradt. De előfordult olyan eset is, amelyben komplett atomfegyvernek is nyoma veszhetett.
1958. február 5-én egy másik B–47-es egy hadgyakorlat keretében repült Georgia állam partjai mentén dél felé, amikor egy F–86-os vadászrepülővel ütközött. A vadászrepülő lezuhant, pilótája katapultált, a bombázó a levegőben tudott maradni, és a legközelebbi légibázison biztonságos leszállást hajtott végre. Ezelőtt azonban a személyzet engedélyt kért arra, hogy a tömegcsökkentés érdekében katapultálja a bombát. Az engedélyt megadták, a Mark 15 típusú fegyvert pedig 2200 méter magasságból a tengerbe ejtették.
Robbanás nem történt, azonban abban a három mérföldes körzetben, ahová a bomba eshetett, nem találták meg. Vélhetően a Wassaw-szoros homokos medrében nyugszik a mai napig, a Tybee-sziget nevű népszerű turistacélpont közelében. Vita tárgyát képezi, hogy a fegyver éles volt-e. Az akkori külügyminiszter-helyettes, W. J. Howard 1966-os kongresszusi meghallgatásán azt mondta, teljesen összeszerelt fegyver volt, a nukleáris kapszulával együtt, míg a felszállás előtt a repülőgép parancsnoka által aláírt, átvételről és ideiglenes felügyeletről szóló nyomtatvány szerint a bomba egy ólomból készült, szimulált kapszulával volt felszerelve.
Egy, az amerikai Hadászati Légiparancsnokság által készített tanulmány szerint 1958 februárjában a Mark 15 típusú bombákat tilos volt éles kapszulával szerelve a levegőbe vinni, mivel ekkor még a biztonságosabb, „zárt magvú” nukleáris kapszulákra vártak, amelyek 1958 júniusától álltak csak rendszerbe. Az ólomkapszulás bombában ettől függetlenül ott lehet az úgynevezett „második stádium” urántöltete, melyet az első elem láncreakciója hozna működésbe.
A 2000-es évek elején fellángolt a vita a bomba által a közeli Savannah városára jelentett veszélyről. A katonai szakértők ismét sikertelenül próbálták megkeresni a szerkezetet, azonban ha meg is találták volna, az előre kialakított eljárásmódjuk is azt mondta volna: a legbiztonságosabb nem megpróbálni elmozdítani helyéről. Ha véletlenül fel is robbanna a konvencionális robbanótöltet (amely nem tudja működésbe hozni a „második stádiumot”, a szakértők szerint azt még a közvetlenül felette elhaladó hajók is alig vennék észre, csupán néhány buborékot vetne a felszínen.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
