A világ egyik legismertebb és egyben legrejtélyesebb harcosai között tartjuk számon az asszaszinokat, akik leginkább politikai gyilkosságaikról váltak nevezetessé. A Közel-Kelet középkori orgyilkosaihoz kapcsolódó legendák, a számos kulturális utalás már-már lehetetlenné teszi, hogy kiderüljön az igazság velük kapcsolatban. Talán nem meglepő, hogy a valóság az asszaszinok kapcsán sokkal árnyaltabb, mint azt elsőre gondolnánk.

Ahhoz, hogy megértsük az asszaszinok helyzetét, és felvázoljuk a történetüket, szükséges felismerni azt is, hogy egyáltalán mi volt a helyük az iszlám valláson belül. A híradásokat hallgatva a legtöbben alighanem tisztában vannak azzal, hogy az iszlámnak két nagy ágát különböztetjük meg: a szunnitákat és a síitákat. Ám azt már kevesebben tudják, hogy a két ágon belül további csoportok találhatók, amelyek fontos részletekben különböznek egymástól.

A síiták eleinte egyetlen politikai csoportot képeztek, hiszen a negyedik kalifa, Ali (656–661) követőinek számítottak, aki Fatimának, Mohamed legkisebb és legkedvesebb lányának volt a férje. Alit a síiták az első imámnak tekintik, a fiait, Haszant és Huszajnt pedig a másodiknak és a harmadiknak. Alit megölték, ám a kiterjedt muszlim világ keleti részén, a mai Irak területén továbbra is népszerű maradt, és az Omajjád kalifával szemben Huszajnt hívták meg a trónra. 680-ban azonban tőrbe csalták és meggyilkolták. Ez az esemény hozzájárult a vele kapcsolatos mártírkultusz kialakulásához, és a síita mozgalom vallási jellegének megerősödéséhez.

A síiták legnagyobb csoportja az ún. tizenkettes síitáké, akiket az általuk elismert tizenkét imámról neveztek el. A hatodik imám, Dzsafar al-Szádik a legidősebb fiát, Iszmáilt tekintette utódjának, ám végül mégis a fiatalabb fia, Músza el-Kászim lett az örököse. A tizenkettes síiták szerint azért, mert Iszmáil meghalt még az apja életében, a hetes síiták szerint viszont valójában Iszmáil fia, Muhammad az igazi örökös. Őket iszmáilitáknak is nevezik. Nekik is több irányzatuk alakult ki, az asszaszinok szemszögéből azonban elsősorban a nizáriták váltak érdekessé.

Misszió és trónviszály

909-ben egy magát Muhammad utódjának tartó lázadó, Abdullah al-Mahdi Billah lépett fel, és ragadta magához a hatalmat Ifrikijában, ami körülbelül a mai Tunézia területén található. Ő és örökösei páratlan sikerrel hódították meg a korabeli muszlim világ jelentős részét, uralmuk súlypontja Egyiptom lett. Hogy a Mohamedtől való származásukat hangsúlyozzák, magukat Fátimida-dinasztiának nevezték el. Az iszmáilita síitákhoz tartozó Fátimidák komolyan vették a missziós tevékenységet, ami ahhoz vezetett, hogy mind a szunniták, mind pedig a tizenkettes síiták ellenérzéseket tápláltak irántuk. Köreikben a Fátimidák a gonoszság és a feslett erkölcs megtestesítői voltak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. tavasz különszám számában olvasható.