Az „angolnabérletek” rejtélye: miért lehetett évszázadokon át angolnákkal fizetni Angliában?
2020. december 10. 17:01 Múlt-kor
A középkori Angliában az emberek a legkülönfélébb formákban fizették meg különböző bérleti díjaikat. Az egyik, a földtulajdonosok által különösen nagyra értékelt fizetőeszköz az angolna volt. Mi volt e különös helyzet oka?
Eleség és fizetség
1194-ben a kelet-angliai Huntingdonshire-ben lévő Ramsey bencés apátságának szerzetesei számára szükségessé vált egy út, amelyen átvághatnak egy közeli mocsáron. A mocsarat is magában foglaló föld tulajdonosa, Ralph Tuberville hajlandó volt a rendelkezésükre bocsátani saját, megemelt töltésútját. Az egyezség keretében a szerzetesek bérleti díja évente ezer angolna, két-két font bors és gyömbér, és egy pár skarlátvörös nadrág volt.
A földesúr halálát követően az egyezséget újratárgyalták: az özvegy már nem kért nadrágot, helyette fél márkát kért pénzérmékben, valamint 60 szekérnyi tűzifát – és „természetesen” ezer angolnát.
Habár mai szemmel szokatlannak tűnhet, körülbelül 1000 és 1300 között az angolna bevett földbérleti fizetőeszköznek számított Angliában. Mivel ekkoriban még nem volt elegendő pénz forgalomban ahhoz, hogy a napi üzleti ügyeket ennek segítségével intézzék, a földesurak kénytelenek voltak elfogadni a különböző természetbeni fizetségeket, mint például tojást, sört, gabonát, és – az ezeknél jóval többre becsült – angolnákat.
E ma már veszélyeztetett halfaj igencsak bőségesen élt a szigetország vizeiben, az angol folyók halállományának 25-50%-át is adhatta a középkorban. Szigonnyal, hálóval és vesszőből font csapdákkal egyaránt ki tudták őket fogni, különösen a vízimalmoknál épített gátak közelében, ahol rendszerint a legtöbb angolnát ejtették el.
A földesurak pedig országszerte jó néven vették, ha ellátták őket eme ínyencséggel. A Hódító Vilmos által 1086-ban készíttetett Domesday Bookban, amely Anglia minden földjét és vagyonát vette számba, több olyan eset fordul elő, amelyben angolnával fizették a földbérletet, mint olyan, amelyben gabonával.
Némelyik feljegyzés egészen elképesztő mennyiségekről szól. A Domesday Book által említett legextrémebb eset a Harmston nevű lincolnshire-i falué, amelynek lakói évi 75 000 angolnával tartoztak uruknak, Hugh-nak, Chester earljének. A 11. század végén pedig országszerte mintegy 540 000 angolna cserélt gazdát fizetségként évente a szigetországban.
A földesurak ugyanis csak részben gyűjtötték konyhájukra a halakat – részben saját adósságaik törlesztésére kellettek nekik. A már említett ramsey-i szerzetesek bérlőiktől évente 70 000 angolnát kaptak, és ezek egy részét az apátság is fizetésre használta – például Ralph Tuberville-nek, illetve később özvegyének a mocsári töltésút használatáért. A 11. század közepén a közeli Peterborough városának apátságával is egyezséget kötöttek: a ramsey-i szerzetesek minden tavasszal 4000 angolnát szállítottak oda, cserébe a Peterborough-i apátság által birtokolt barnacki kőfejtő használatáért. Az angolna tehát egyszerre volt eleség és fizetőeszköz.
Miként történt az angolnákkal való fizetés? Legtöbbször természetesen nem élő állatokról volt szó, de még csak nem is frissen kifogott példányokról. Jobbára valamilyen formában tartósították őket, általában a sózás, füstölés és szárítás valamely kombinációjával. Ez mind a tárolást, mind a szállítást igen nagy mértékben megkönnyítette. A bérlőknek célszerű volt addig tartósítani őket, amíg esedékessé nem vált a díj befizetése, a földesuraknak pedig addig, amíg tovább nem adták vagy el nem fogyasztották őket.
A legtöbb angolnát ősszel fogták ki, a tenger irányába tartó vándorlásuk során, az angolnában követelt bérleti díjakat viszont általában nagyböjt kezdetén, azaz tél végén vagy tavasz elején volt szokás fizetni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
