Az angol nemesség több mint egyharmadát elpusztította a „rózsák háborúja”

2018. augusztus 22. 14:16 MTI

Anglia a 14. század végén zaklatott időszakot élt át. A lakosság száma a nagy pestisjárvány miatt majdnem a felére, 2-2,5 millióra csökkent, ami munkaerőhiányhoz vezetett. A jobbágyok ezt kihasználva igyekeztek kedvezményeket kiharcolni, ám a Franciaországgal vívott százéves háború miatt egyre nagyobb adóterhekkel sújtották őket. 1381-ben Wat Tyler vezetésével parasztfelkelés robbant ki, amelyet levertek ugyan, de ezután a robot visszaszorult, és a jobbágyság egyre nagyobb része váltotta meg magát.

Az angol trónra 1422-ben, alig kilenc hónaposan került a Plantagenet-dinasztia Lancaster ágából származó VI. Henrik. A gyengekezű király alatt az ország anarchiába süllyedt, elvesztette a franciákkal 1337 óta vívott háborút is, a kontinensen Calais maradt az egyetlen angol birtok. Henrik 1453-ban teljesen megőrült, ezért a főnemesek Richardot, York hercegét választották meg a királyság védelmezőjének. Henrik elméje két évvel később feltisztult és eltávolította a herceget a királyi tanácsból, aki válaszul háborút hirdetett. A Yorkok és a Lancasterek egyaránt a százéves háborút megindító III. Eduárdtól származtatták trónigényüket.

A „rózsák háborúja” elnevezés a 19. század óta van csupán széleskörű használatban, első írásos használata 1646-ból való. Gyakran találkozni azzal az állítással, hogy a York-ház címerében fehér, míg a Lancasterekében vörös rózsa szerepelt, ez azonban nem felel meg a valóságnak. A York-párt valóban a konfliktus korai szakaszától használta a fehér rózsát szimbólumként, a Lancasterekhez társított vörös rózsa azonban csak a háború után, VII. Henrik uralkodása alatt tűnik fel, mégpedig a fehér és vörös rózsát egyaránt szerepeltető Tudor-címerben – a Tudorok vörös rózsája lett utólag „kiterjesztve” a teljes Lancaster-pártra.

Richard 1460-ban elesett a csatamezőn, de több ütközetben is diadalmaskodó fia IV. Eduárd néven egy év múlva királlyá koronáztatta magát, Henriket pedig bebörtönözette. Eduárd kemény kézzel uralkodott, lázadó és részeges öccsét a legenda szerint egy hordó malvázia borba fojtva végeztette ki. Az általános elégedetlenséget kihasználva a Lancaster-párt 1470-ben visszaültette Henriket a trónra, de a következő évben ismét Eduárd kerekedett felül, és kivégeztette vetélytársát, ezzel a Lancaster-ház férfiágon kihalt.

A korona 1483-ban Eduárd kiskorú fiára, V. Eduárdra szállt, őt két hónap uralkodás után nagybátyja bebörtönöztette, majd (vélhetően) meggyilkoltatta, s III. Richárd néven magát kiáltatta ki királlyá. Ekkor már a York-ház híveinek nagy része is az anyai ágon a Lancaster-családból származó Henry Tudor mellé állt, aki 1485. augusztus 22-én a bosworthi csatában döntő győzelmet aratott. Ezzel a „rózsák háborúja” véget ért, a VII. Henrik néven trónra lépő új uralkodó IV. Eduárd lányát vette feleségül, egyesítve a két házat (innen a két rózsa Henrik címerében).

A három évtizedes háborúskodás a köznép életét nem tette sokkal nehezebbé, mert a csatákat jobbára a nemesek és azok csatlósai, valamint zsoldosok vívták, és eközben is mindkét fél próbált minél kisebb pusztítást végezni saját birtokain. Akkoriban nem létezett állandó hadsereg, helyőrség folyamatosan csak a harcokból kimaradó utolsó franciaországi brit erősségben, Calais városában állomásozott. A közhiedelemmel ellentétben az ütközeteket jobbára gyalog vívták, az egyetlen kivétel az 1459-es Blore Heath-i csata volt, amelyben a Lancaster-párti nehézlovasság rohamát nyílzápor tizedelte és állította meg.

A kor szokása szerint a csata után az elfogott nemeseket kivégezték, a köznépet futni hagyták. A végső veszteséglistán így a walesi herceg, kilenc herceg, egy márki, tizenhárom earl és huszonnégy báró szerepelt. A háború annyira megritkította az angol főnemesi családokat – a hatvannégyből huszonhat teljesen kihalt –, hogy egyes történészek már innentől számítják a feudális korszak végét.