Az amerikai neurológia atyja egy trükkel hívta fel a figyelmet a fantomfájdalom jelenségére

2017. november 10. 13:49

Az amerikai polgárháború az Egyesült Államok történetének legvéresebb konfliktusa volt. A négy évig tartó csatározások közel egymillió ember életét követelték összesen, ami több mint az Egyesült Államok két világháborúban elszenvedett veszteségei együttvéve. A konfliktust gyakran nevezik az első modern háborúnak is, ugyanis ennek során vetették be először hadi célokra az ipari forradalmak technológiai újításait. A minden korábbinál pusztítóbb fegyverek alkalmazása groteszk módon egy fontos pozitív hozadékkal is járt, ugyanis az orvoslás szintén rohamtempóban kezdett fejlődni ezen évek alatt.

A harcok forgatagában a sebészek rá voltak kényszerítve, hogy minél gyorsabb és hatékonyabb módszereket dolgozzanak ki a sebesülések kezelésére. Ha pedig nem akarták, hogy a sebesült pillanatok alatt elvérezzen vagy később vérfertőzésbe haljon bele egy golyólövéstől szétroncsolódott kar vagy láb miatt, gyakran csak egy megoldás kínálkozott: az amputáció.

Történészi becslések szerint a polgárháború évei alatt összesen 30 ezer lábat vágtak le a tábori orvosok. Az amputáláson átesett személyek egész hátralévő életükben hordozták a háború örökségét és rendkívül nagy számuk miatt mindennek hatásait az egész amerikai társadalom érezte. Különösen akkor, amikor egy különös jelenségről szóló hírek kezdtek terjedni.

Ahogy teltek az évek egyre többen keresték fel orvosaikat azzal a panasszal, hogy nem csak hogy továbbra is érzik a levágott testrészeiket, de azok gyakran pokoli kínokat is okoznak nekik. Az orvosok általában elutasították az erről szóló állításokat, lévén képzésük arra tanította őket, hogy a testi fájdalmaknak valamiféle fizikai oka kell legyen, ezesetben erről azonban nem lehetett szó. A „sérülés nélküli fájdalom” egyszerűen elképzelhetetlen volt a kor tudományos világképe szerint.

Bár az amputált veteránok számára hiányzó testrészeik fájdalma nagyon is valós volt. Egy Kentucky államban élő volt katona például egy folyamatos égő fájdalomról számolt be, míg a gettysburgi csata során a jobb karját elvesztett Henry S. Huidekoper még 1906-ban (több mint négy évtizeddel a csata után) is rendszeresen arra ébredt, hogy fáj a „jobb keze.” A következetes elutasítás sokakat arra késztetett, hogy eltitkolják problémájukat és ne beszéljenek róla senkinek. Az amerikai orvosok között azonban volt egy kivétel, aki nagyon is odafigyelt erre a semmiből jövő fájdalomra.

Silas Weir Mitchell 1829-ben született a Pennsylvania állambeli Philadelphia városában és itt is végezte el az orvosi egyetemet. A polgárháború alatt a Turners Lane kórházban dolgozott, ahol éppen az idegrendszeri problémákkal foglalkozó osztály vezetését bízták rá, így első kézből értesülhetett a levágott testrészek okozta fájdalomról.

Mitchell karrierjének jelentős részét szentelte eme, általa fantomfájdalom névre keresztelt jelenség tanulmányozására és kezelésére. A fájdalom enyhítése vagy megszüntetésre érdekében kísérletezett elektrosokkos terápiával, valamint „reamputációval” is, amely egy második amputáció elvégzését jelentette ugyanazon a testrészen. Bár ezen eljárások sajnos nem vezettek eredményre, munkájával kiérdemelte, hogy a „modern amerikai neurológia atyjaként” tekintsenek rá.

Gyorsan felismerte, hogy az amputáltak számára az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy panaszaikat nem veszik komolyan, ezért igyekezett minél szélesebb körben megismertetni a problémát. Ehhez egy egészen különleges módszert választott. 1966-ban álnéven publikált egy rövid történetet az Atlantic Monthly hasábjain, amelynek a „George Dedlow esete” címet adta. Az írásban a valódinak beállított, de egyébként csak kitalált Dedlow azt beszéli el, hogyan vesztette el mindkét karját és mindkét lábát a háborúban és milyen érzetet hagytak maguk után a testrészei.

„A legélesebb fájdalmat kezdtem érezni a bal kezemben, különösen a kisujjamban, és olyan tökéletesen éreztem a hiányzó testrészeimet, hogy néha nehezemre esett elhinni, hogy azok már tényleg nincsenek. Éjszakánként gyakran megpróbálom megragadni egyik kezemmel a másikat.”

A Mitchell által a minden bizonnyal saját páciensei elbeszélései alapján megírt szöveget rengetegen egy valós emlékiratnak vélték és ezzel egy csapásra ismertté vált a probléma. Mitchell eme kis trükkel így képes volt arra, hogy elfogadtassa a fantomfájdalom jelenségének létezését az amerikai közvéleménnyel.