Amikor európai seregek özönlötték el a Krímet

2016. március 30. 11:02 Múlt-kor

A 19. század közepére az Orosz Birodalom, "Európa csendőre" megerősítette hatalmi pozícióit. I. Miklós cár ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy megvalósítsa a cárok régi álmát, és a török fennhatóság alatt álló tengerszorosokon át biztosítsa az orosz hajók kijutását a Fekete-tengerről a Földközi-tengerre. Az egykor erős Török Birodalom addigra "Európa beteg embere" lett, s az európai politikát egyre jobban meghatározta a "keleti kérdés", azaz hogy miként töltik be az így kialakult hatalmi vákuumot. I. Miklós többször javasolta Ausztriának és Nagy-Britanniának az osztozkodást, de azok már veszélyesnek érezték az orosz szárazföldi dominanciát, s megengedhetetlennek a Boszporusz és a Dardanellák orosz befolyás alá kerülését. I. Miklós ezután szánta rá magát a "keleti kérdés" egyoldalú rendezésére, ami nyílegyenesen vezetett a háborúhoz. A cár abban bízott, hogy a fagyos angol-francia viszony nem teszi lehetővé Párizs és London együttes fellépését, Bécset pedig lekötelezte az 1848-49-es magyar szabadságharc leverését eredményező intervencióval.

Az ürügyet a szentföldi keresztény szent helyek fölötti felügyelet kérdése szolgáltatta, amelyet az oroszok és a franciák is a magukénak követeltek. A Porta elutasította Oroszország protektori jogának elismerését a szultán ortodox alattvalói fölött, mire 1853 júliusában orosz csapatok szállták meg a török vazallus Havasalföldet és Moldvát. A francia és angol támogatást maga mögött tudó Abdul-Medzsid szultán októberben hadat üzent Oroszországnak. A balkáni front 1854 tavaszára megmerevedett, és a nemzetközi helyzet alakulása miatt a cár júliusban kivonta csapatait, helyükre az osztrák hadsereg vonult be.

A török-orosz háború 1854-ben szélesedett európai fegyveres konfliktussá. 1853. novemberben az észak-anatóliai Szinopénál az orosz flotta módszeresen 15 török hajót küldött a tenger fenekére. A háromezer áldozatot követelő csata felháborította az európai közvéleményt, s az egyesült brit-francia flotta behajózott a Boszporuszba. A diplomáciai tárgyalások kudarcba fulladása után, 1854. március 28-án az Egyesült Királyság és Franciaország formálisan is hadat üzent Oroszországnak, Ausztria és Poroszország pedig közölte: nem tudja garantálni semlegességét.

A nyugati hatalmak 1854 augusztusában négy pontban fogalmazták meg követeléseiket Oroszországgal szemben: a dunai fejedelemségek nemzetközi felügyelete, a törökországi keresztények kollektív védelme, a dunai hajózás közös ellenőrzése és az 1841-es egyezmény érvényesítése, amely tiltotta hadihajók áthaladását a Boszporuszon és a Dardanellákon. Mivel I. Miklós valamennyi követelést elutasította, megkezdődtek a hadműveletek.

A brit-francia inváziós erők 1854 szeptemberében a Krím félszigeten szálltak partra, céljuk a legnagyobb orosz kikötőtámaszpont, Szevasztopol bevétele volt. Az együttműködés akadozott, még a stratégiát sem sikerült összehangolni, közös főparancsnokot sem neveztek ki. Az ostromot csak október 17-én kezdték meg, amikorra a védők már felkészültek. A szövetségesek vereséget mértek a támaszpont felmentésére érkező orosz erőkre Balaklavánál, majd Inkermannál, ám a tél beálltával az ostrom elhúzódott. Az olasz egység előmozdítása reményében 1855 januárjában belépett a háborúba a Szárd-Piemonti Királyság, majd 1855 novemberében Svédország is. I. Miklós 1855. március elején meghalt, fia, II. Sándor pedig már jobban hajlott a békére. Szevasztopol 349 napos küzdelem után, 1855. szeptember 5-én esett el. Az oroszok számára némi vigaszt jelentett, hogy a háború utolsó mozzanataként novemberben a kaukázusi hadszíntéren bevették Karsz erődjét.

A hároméves katonai konfrontáció a Balti-tengeri és távol-keleti fronton is folyt, de egyik fél sem tudott tartósan felülkerekedni. A kimerült Oroszország és a szövetségesek közötti béketapogatózások 1856 januárjában az ellenségeskedések felfüggesztéséhez vezettek. A békekongresszus 1856. február 25-én nyílt meg Párizsban, a békeokmányt március 30-án írták alá. A megállapodás helyreállította az 1853 előtti határokat, de Oroszországtól Moldvához csatolták Besszarábia déli részét, a nagyhatalmak garantálták az Oszmán Birodalom függetlenségét és határait. Megszűnt a cár protektorátusa a két román fejedelemség fölött, a dunai hajózás nemzetközi ellenőrzés alá került, a Fekete-tengert és partvidékét semlegesítették, s érvényben hagyták az 1841. évi tengerszoros-szerződést.

A párizsi béke után végleg megszűnt az 1815-ös bécsi kongresszuson alapuló hatalmi rendszer, Oroszország elvesztette 1815 óta tartó európai hegemóniáját. Anglia és Franciaország közeledett egymáshoz, a kontinensen megerősödött a francia befolyás. Ausztria - felemás magatartása miatt - szövetségesek nélkül maradt, ami hozzájárult 1859 és 1866 közti katonai vereségeihez, s így az olasz és a német egység létrejöttéhez.

A krími háború mintegy félmillió áldozatot követelt, főként a járványok és a rossz ellátás, valamint a katonai vezetés balfogásai miatt; csupán Szevasztopol egyévi ostroma során mintegy 120 ezer szövetséges és 110 ezer orosz katona vesztette életét. A háborúban kezdődött Florence Nightingale sebesültgondozó tevékenysége, aki felhívta a figyelmet a katonai egészségügyi ellátás fontosságára. A krími volt az első mediatizált háború, amelyről a tudósítók a fényképészet és a távíró révén azonnal beszámoltak, és az első, amelyben nagy szerephez jutottak a modern technológiák, az új fegyverek, a vasút és a távíró.