Amikor drótkerítés védte Magyarország déli határait
2015. június 30. 08:39 Csernus Szilveszter
A „magyar Maginot-vonal” ára
A határzóna mögött 1952 májusában alakították ki a 15 kilométeres mélységű határövezetet. Ez a nagyjából két megyényi területet elfoglaló militarizált terület már politikai célokat is szolgált: az övezetben lakó 290 ezer állampolgár feje felett ott lebegett a deportálás árnyéka, ráadásul etnikai színezetet is kapott lévén, hogy az ott élők közt 60 ezer megbízhatatlannak tekintett délszláv származású is élt. A kitelepítések végül szerencsére nem érintettek néhány ezer embernél többet, amihez Sztálin halála (1953. március 5.) és az azt követő Nagy Imre-féle enyhülés is hozzájárult. Addigra már a követi szintű diplomáciai kapcsolatok újrafelvételére is sor került Budapest és Belgrád között, amit 1954-ben egy kereskedelmi egyezmény követett.
A déli védelmi rendszer kiépítésének célkitűzései alig háromnegyed részben valósultak meg, mire a munkálatokat 1955 tavaszán leállították. A nemzetközi helyzet végül bebizonyította, hogy a „Rákosi-vonalnak” is nevezett erődrendszer fölösleges alkotás volt, ami még befuccsolását követően is pénzszivattyúnak bizonyult. Ugyanis egy aknamezőt nem lehet egyszerűen „otthagyni”, tehát az így is hatalmasra duzzasztott hadügyi költségvetést tovább terhelték annak felszedési munkálatai, amelyet a Honvédelmi Tanács 1956 májusában rendelt el. De mennyibe is került Magyarországnak a hidegháborús hisztériának ezen terméke?
Legcélszerűbb megnézni a Rákosi-korszak három „legdühöngőbb” évét, amikor a magyar gazdaság is teljes mértékben a szovjet kívánalmaknak rendelődött alá. 1950-ben a Honvédelmi Minisztérium 2,94 milliárd forintos költségvetéssel gazdálkodott, ami az állami büdzsé 14,7%-át, míg hazánk GDP-jének 6,2%-át érte el. 1951-ben – a GDP-vel párhuzamosan – ezek az összegek mintegy kétszeresére növekedtek: a honvédelemre fordított 5,23 milliárd forint a büdzsé 17,7, míg a GDP 8%-át emésztette föl. Az ilyen jellegű kiadások az 1952-es évben tetőztek, amikor a Honvédelmi Minisztérium rendelkezésére bocsájtott 8,49 milliárd forint a költségvetés 20, míg a GDP 11,5%-át jelentette.
Az értékek számba vételekor nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a hadi jellegű építkezési beruházásokat nem a honvédelmi tárcához osztották be. Az 1952-es évben ezek az „egyéb védelmi” költségek 7,13 milliárd forintra rúgtak (ezek természetesen nem csak a „Rákosi-vonal” költségei voltak), mintegy megkétszerezve a Honvédelmi Minisztérium kiadásait, amit összeszámolva elmondhatjuk, hogy az ország védelmére 1952-ben összesen fordított 15,61 milliárd forint az állami bevételek 37, míg a GDP 21%-át adta. Összehasonlításképpen a „Nagy Testvér” Szovjetunió bruttó hazai össztermékének negyede-ötöde ment hadikiadásokra, míg napjainkban csak Szaúd-Arábiáé haladja meg GDP-jének egytizedét.
Nehéz megállapítani, hogy ezek közül mennyi volt csak a déli védelmi vonalra fordított összeg. Okváth Imre levéltári kutatásai ezt a vonal kiépítésének hat évére összesen 6,2 milliárd forintra taksálják, ami annak fejében is elképesztőnek tűnik, hogy ez az éves GDP legfeljebb 3%-át érte el átlagosan (Okváth Imre: Bástya a béke frontján. h. n., 1998. Aquila Könyvkiadó). A Rákosi-korszak militarizmusa így igen mély nyomot hagyott a magyar gazdaság fejlődésében, melynek az enyészetnek hagyott bunkerrendszer ma is fellelhető nyomai szolgálnak mementóul.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
