Amikor a diákok tanítottak diákokat – a monitorrendszer tündöklése és bukása

2017. szeptember 7. 19:02

Az amerikai függetlenségi háborút követően megszülető Egyesült Államok komoly problémával nézett szembe a 18-19. század fordulóján. A rohamosan növekvő népességszámmal párhuzamosan egyre több és több iskolára volt szükség, amelyek azonban súlyos tanárhiánnyal küzdöttek. Ennek megfelelően a 18. századi amerikai iskolák még meglehetősen lazán működtek. A gyerekek gyakran hosszú időre kimaradtak az iskolából, amíg a földeken dolgoztak a családi farmokon, míg mások egyáltalán nem látogattak a korszakra jellemző, mindössze egy kis teremből álló iskolákat.

A hasonló problémáktól szenvedő Angliában egy Joseph Lancaster nevű tanár egy új rendszert dolgozott ki a tanárhiány enyhítésére. A monitorrendszer néven elhíresült oktatási módszer lényeg az volt, hogy a tanár alapvetően csak egy kis létszámú, tanulmányi vagy egyéb szempontok alapján kiválogatott diákcsoporttal foglalkozott, akiknek az volt a feladata, hogy miután meghallgatták az adott anyagrészt, adják azt tovább társaiknak is.

A felügyelő diákok – a monitorok, ahogy a korban hívták őket – kemény munkát láttak el. A tényleges oktatás mellett az ő felelősségük volt az iskolakerülők felkutatása és nyakoncsípése, az oktatási eszközök kezelése, sőt, még a többi monitor ellenőrzése is. Minthogy a gyerekeket ekkoriban nem életkor, hanem az adott tantárgyban való kiválóságuk alapján sorolták osztályokba, a monitorok kezében volt a lehetőség, hogy társaikat jobb vagy rosszabb csoportokba helyezzék át teljesítményük függvényében. Egy ilyen osztályváltás hatalmas megtiszteltetést – vagy éppen megaláztatást – jelentett.

A módszerrel lényegében akár egyetlen iskolamester is képes volt egy több ezer fős iskola igazgatására is. Az oktatás során a diákok kisebb csoportokra oszolva egy-egy monitor köré gyűltek, aki a falra ragasztott szövegek segítségével magyarázta el az éppen soron következő anyagrészt, vagy ha erre nem volt lehetőség, akkor egyszerűen szóban okította társait.

A monitorok, nehéz munkájuk ellenére, nem részesültek fizetésben, mindössze néhány iskolai kiváltság járt nekik ellenszolgáltatásként. A diákok körében természetesen hatalmas presztízzsel bírt, ha valaki a monitorok jelvényét viselhette. A szülők egy része ugyanakkor egyáltalán nem rajongott az ötletért, mondván, hogy monitorként szolgáló gyerekeik azzal, hogy egész nap másokat oktatnak, elvesztik a lehetőséget arra, hogy ők maguk is megfelelő tempóban haladhassanak tanulmányaikkal.

Mai szemmel nézve a Lancaster-féle módszer meglehetősen elavultnak hathat, hiszen a tanítás lényegében szövegek felolvasásásból állt, amit aztán a diákoknak szó szerint meg kellett tanulniuk. A monitorok képzetlensége szintén akadálya volt annak, hogy igazán jó minőségű oktatást nyújtsanak ezekben az iskolákban – igaz, a 19. század első felében a legtöbb amerikai iskolamester ugyancsak meglehetősen képzetlen volt, hiszen a tanár végzettséggel bíró emberek gyakran más állás után néztek a súlyosan alulfizetett oktatás helyett.

Minden – már a korszakban is nyilvánvaló – hiányossága ellenére, a monitorrendszer lehetővé tette, hogy az amerikai gyerekek nagy része valamiféle oktatásban mégiscsak részesülhessen. A rendszer évtizedekig elterjedt volt és sokan dícsérték magatartásformáló erejét. Maga Lancaster úgy fogalmazott, hogy a rendszer olyan figyelemreméltó rendet alakít ki, mint amilyen a hadseregben is van.

A 19. század közepére aztán a nagy reformer politikus, Horace Mann hatására a rendszer szinte teljesen eltűnt és átadta helyét az egységes tanterven és profeszionális oktatók alkalmazásán és a gyerekek életkor alapján történő csoportosításán alapuló új rendszernek. A felügyelő diákok, bár továbbra is megmaradtak, immáron csak a közös helyiségek és a folyosók rendjéért voltak felelősek.