Ambíció és politikai pragmatizmus a vörös palást alatt: a legendás Richelieu bíboros

2020. szeptember 9. 14:45 Múlt-kor

Európa egyik legnagyobb hatalmának irányítója, az 1585. szeptember 9-én született Richelieu egy szegény vidéki nemesi családból származott. Szülei katonának szánták, de gyenge fizikuma miatt a papi pályára került. Vitathatatlanul alulról kezdte: az egyik legkisebb és legszegényebb püspökség, Poitou élére került. A politikai színtéren nagy ívet járt be. 1614-ben a papság szónoka lett az országos rendi gyűlésben, innen egészen odáig ívelt pályafutása, hogy a gyenge akaratú királyt teljesen befolyása alá vonta és egészen haláláig kezében tartotta az ország irányítását.

Katonai ismeretei és magas szintű műveltsége rendkívüli becsvággyal párosult, mindennek alighanem nagy szerepe volt politikai karrierje kiteljesedésében. Személyiségét az utókor leginkább eltökéltséggel és „elvtelenséggel határos politikai hajlékonysággal” jellemezte. Jó megfigyelő volt és volt érzéke a politikai folyamatok felismeréséhez is. A monarchia feudális alappilléreinek fenntartása állt érdekében, ugyanakkor ezen érdek mentén nem zárkózott el az újtól sem. Felismerte, hogy az állandóság fenntartásához néha szükség van a változásra és a kor követelményeihez való igazodásra.

Először XIII. Lajos feleségének, Ausztriai Annának a lelkésze lett, bekerült a királyi tanácsba, 1616-tól a külügyek irányításával bízták meg. Egy rövid avignoni száműzésből sikeresen visszatért az udvarba és 1622-től bíborosként volt már jelen. Két évvel később kereskedelmi és tengerészeti államtitkár és a Királyi Tanács feje lett. 1624 és 1642 között XIII. Lajos francia király főminisztereként óriási hatalom összpontosult a kezében.

Kormányzása idején a megerősödött francia abszolutizmus döntő támadást indított az ország belső és külső ellenségei ellen. A bíboros jól megválogatta, kikre bízza a bizalmas pozíciókat és a kulcsfontosságú feladatokat. Valamennyi frontvonalon helytállt: a nemesség tagjainak felemelésével megalapozta támogatásukat, az arisztokrata összeesküvéseket letörte, az alsóbb néprétegek lázadásait és a népfelkeléseket pedig elfojtotta.

Richelieu nem volt finnyás, amikor a politikai eszközök között válogatott. A katolikus főnemességgel karöltve a hugenottákkal számolt le, elérte Dél- és Észak-Franciaország újraegyesítését, felszámolta a feudális lázadás gócpontjait, a lázadó arisztokraták birtokait elkoboztatta, sokat közülük vérpadra küldött vagy menekülésre kényszerített.

Mindeközben a politikai centralizáció erősítésére is nagy erőket fordított. A tartományokba rendkívüli teljhatalommal felruházott királyi biztosokat küldtek ki és az igazgatási feladatokat a központi hatalomtól függő felügyelőkre bízták. Richelieu tervei megvalósítása érdekében hatalmas adókkal sújtotta az ország lakóit, emiatt többször parasztfelkelésekre került sor, amelyekhez az 1630-as évek végétől a városi szegény rétegek is csatlakoztak. A felkeléshullám kiterjedtségét látva a bíboros tárgyalni kényszerült az elégedetlenek küldöttjeivel, a kapott engedményekkel azonban nem tudták megakadályozni az antifeudális városfoglalások folytatását.

A határok közötti „rendrakást” a világpolitikai térképen ambicionált nagytakarítás követte. Ez mi másból is állhatott volna, mint a franciák ősellenségei, a Habsburgok elleni fellépésből. Ez kezdetben titkos manőverekkel zajlott, majd 1635-ben Franciaország is bekapcsolódott a harmincéves háborúba és a Habsburg-ellenes tömb élére állt.

Mindemellett a bíborosnak még a kultúrpolitikára is jutott az idejéből. Egy hatalmi berendezkedés milyenségéről a háborús politika mellett olykor a kultúrával és művelőivel való bánásmód is legalább olyan sokat elárul.

Az ország szellemi életének ellenőrzésére irányuló törekvés fontos lépése volt a francia akadémia 1634-es megalapítása. Az intézmény elsősorban a francia nyelv szótárának és nyelvtanának kidolgozásáért felelt, de az irodalmi élet fejlődését is a megfelelő mederben kívánta terelni és tartani. Ennek emblematikus epizódja volt Pierre Corneille (1606–1684) drámaíró Cid című tragikomédiája körüli vita.

A korában progresszívnak számító Corneille művében a „kötelességnek” azon avult értelmezését támadta, amely a feudális múlthoz, a nemzetiségi és kasztfogalmakhoz kapcsolódott. Ehelyett az állam üdvének, a haza szolgálatának fontosságát hangsúlyozta. Bátran ostorozta a feudális nagyurakat, eszményi hőse az egyéni érdemeire támaszkodó közkatona volt, de a király ellen is merész kritikával élt. Az irodalom nagy hatásfokáról árulkodik az a tény, hogy Corneille – klasszicizmus szabályait és merevségét áttörő – művészete az udvari köröket is nyugtalanítani kezdte. Az arisztokraták támadásba lendültek, a Cid-vitának pedig maga Richelieu bíboros beavatkozása vetett véget. Sugalmazására a francia akadémia véleményében megrótta Corneille-t és felszólította, hogy fenntartás nélkül kövesse a klasszicista poétika előírásait.

Richelieu bíboros nemcsak hatalmasat ugrott a társadalmi hierarchia ranglétráján – amely a korszakban elég meredek volt ahhoz, hogy hasonló teljesítményre csak kevesek legyenek képesek –, de számos területen élni is tudott kiépített hatalmi bázisával. Mindemellett impozáns mobilizációs pályája olyan szilárd alapokra épült, hogy haláláig meg tudta őrizni pozícióit egy olyan Franciaországban, amikor úgy tűnik, valóban "minden lehetséges" volt.