„Aki egyetlen paraszttal sakkban tartotta az országot”: Elena Ceauşescu
2020. augusztus 4. 13:58 Stefano Bottoni
Székely koszton felnőtt diktátorgyermekek
Az 1970-es évek közepén jött létre a román kommunista rendszer máig legtitokzatosabb hatalmi struktúrája is, az Elena által irányított Cabinet nr. 2, azaz a 2. Számú Titkárság. Egyes kortársak és történészek azt állítják, hogy a rendszer valódi irányítójává Ceauşescu neje vált, hiszen az általa vezetett párhuzamos gépezet többször megváltoztatta a főtitkár férj döntéseit. Mivel a két elnöki titkárság belső levelezése még nem kutatható, sőt a keletkezett anyagok 1989 utáni sorsa is kérdéses, erre a kérdésre nem lehet megalapozott választ adni.
Tény azonban, hogy számos szakmai kérdésben (például a családpolitika átalakítása és az abortusztilalom; Bukarest és a nagyvárosok brutális átalakítása; a jogkorlátozó, később nyíltan idegengyűlölő kisebbségpolitika) keményebb és maradibb álláspontot képviselt, mint férje és annak beosztottjai.
Megjegyzendő, hogy Elena sokat hangoztatott magyarellenessége ellenére 1947-ben a mai Kovászna megyei Esztelnekből származó Bokor Ilona személyében magyar dajkát és házvezetőnőt választott, akit a Ceauşescu családnál már korábban szolgáló székely szakácsnő ajánlott be, és 1952-ig dolgozott Bukarestben. Elena mindhárom gyermeke tehát székely koszton nőtt fel, és Ceauşescuék később is tartották a kapcsolatot a szülőfalujába visszatért dajkával, sőt többször meg is látogatták Esztelneken.
Arrogánsan a puskacső előtt
Amikor az 1980-as években rosszra, majd tragikusra fordult az ország gazdasági helyzete, és gyakorlatilag összeomlott a központi közellátás, Elena sikeresen szorgalmazta a korábban elindított (gyakran pazarlóan működő és rendkívül környezetszennyező) vegyipari kombinátok továbbfejlesztését.
Több forrás szerint érzéketlenül fogadta az éhező tömegekről érkező híreket, sőt több ízben szorgalmazta a „belső lázadókat” (ellenzéki értelmiségiek vagy sztrájkoló munkások) és a „külső ellenségek”, azaz a politikai emigráció tagjainak a likvidálását.
A fennmaradt jegyzőkönyvek szerint 1989 decemberében erős szavakkal sürgette a Ceauşescu-rendszert veszélyeztető tüntetők elleni erőszak alkalmazását. Nicolae Ceauşescu december 18–20-i iráni útja alatt pedig személyesen irányította a megtorlást Temesváron és több bánsági településen. December 21-én is ott állt férje mellett a Központi Bizottság épületének teraszán, és amikor a tömeg máig ismeretlen okok miatt mozgolódni kezdett, ideges hangon intette rendre az embereket.
A bizonytalan tekintetű férjét pedig arra biztatta, hogy legyen úrrá a helyzeten, tegyen megnyugtató ígéreteket. A személyét körülvevő abszurd és visszatetsző kultusz, a családi miliő luxusa, a különböző családtagokról terjengő vadregényes híresztelések olyan pszichikai állapotba juttatták a társadalmat, hogy december 22-e után senki nem akadt az országban, aki az idős házaspár védelmébe kelt volna.
Az elnöki párt letartóztató katonák, valamint a halálos ítéletet kimondó rögtönzött „forradalmi bíróság” az egyöntetű népharagot juttatta kifejezésre. Elena Ceauşescu a tragikus bohózatba illő tárgyalás során végig magabiztosan, sőt arrogáns módon viselkedett. Az ítélet kimondása után is „nemzetanyai” szerepére hivatkozott.
A kivégzőosztagba sorolt kiskatonák kíméletlenül hajtották végre azt, amit sokan szükségszerű igazságszolgáltatásnak tekintettek. Grigore Cartianu román újságíró néhány éve kasszasikeres könyvet jelentett meg az elnöki pár utolsó néhány napjáról. A kötet címe alatt a következő mondat szerepel: „Úgy haltak meg, mint az állatok”.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
