Ágyúdörej közepette futott ki a pesti pályaudvarról az első szolnoki vonat 1847-ben

2020. szeptember 1. 17:53 Múlt-kor

„A város végén felültünk a szekérre mintegy 130-an, s ezen utat Manchesterig egy óra és fél minuta alatt tettük meg. De néha 58 s még 57 minuta alatt is megfutja ezen utat a Gőzszekér. Sem madár, sem a legsebesebb vágtató ló ily gyorsasággal nem haladhat” – festette le nem kis lelkesedéssel Bölöni Farkas Sándor a „száguldás” élményét 1834-ben a Manchester-Liverpool vasútvonalon.

A magyar reformnemzedék szinte minden tagját, így Széchenyi Istvánt is elbűvölte a vasút. Bár Magyarország az 1830-as években Európa iparilag elmaradottabb államai közé tartozott, a vasút megdobogtatta a haladáspárti hazafiak szívét és hamarosan nemzeti üggyé lépett elő.

Az 1832-1836 között ülésezett pozsonyi országgyűlés 1836-ban törvényben fektette le azt az első 13 útvonalat, amelyre a kormány vasútépítési engedélyt adhatott ki. Az első magyarországi vonal sebességben még nagyon messze volt az etalonnak számító angliai vonalakhoz képest. A Pozsony és Nagyszombat között kiépített, 49,5 km hosszú, 1846. június 1-jén átadott pályán ugyanis még lovak húzták az utasokat és a szállítandó árut.

Nem sokkal később a Magyar Középponti Vasút magánvasúttársaság megépíttette Pest és Vác között az ország első modern vasútvonalát, amelyen két, Belgiumban gyártott, Pest és Buda névre keresztelt gőzmozdony teljesített szolgálatot. A 33,6 kilométeres, 1846. július 15-én megnyitott vonalat szűk két év alatt sikerült megépíteni. A magyar ipar akkor még valóban gyerekcipőben járt: a hazai vasgyártók csak a síncsavarok legyártására voltak képesek, így a külföldről érkezett mozdonyokon kívül, a sínek sem itthon készültek, hanem Walesből és Poroszországból érkeztek.

Az 1846. júliusi megnyitó fontosságát jól mutatta, hogy az avatóünnepségre érkezett 250 fős vendégsereg legelőkelőbb személye nem más volt, mint a király után álló legmagasabb országos méltóság, József nádor. A Pest-Vác vasútvonal felavatása némiképp szürreálisra sikeredett, ugyanis a Vácra begördülő utasokat egy tűzvész látványa fogadta, így a vendégek, kis túlzással, köszöntőital helyett vödröket kaptak. Ha a hihetünk a beszámolóknak, maga József nádor is egy kis időre valóban „önkéntes tűzöltónak” állt és vödörrel a kezében próbálta megfékezni a lángokat.

A tüzes antré azonban nem vette el a kedvét a vasútépítőknek, és a Magyar Középponti Vasút bő egy év elteltével, 1847. szeptember 1-jén átadta a második, 99 km hosszú, gőzvontatású Pest-Szolnok vasútvonalat. A vonalon kilenc közbenső állomást létesítettek: Vecsés, Üllő, Monor, Pilis, Albert, Irsa (ebből később Albertirsa lesz), Bercel, Cegléd és Abony. Klasszikus állomásépületeket csak Cegléden és Szolnokon építettek, a többi megállón felvételi épületeket létesítettek.

Az elsőhöz viszonyítva háromszor hosszabb pálya felavatására majd háromszor annyi, körülbelül 700 meghívott sereglett össze. A Pestről induló, 16 kocsiból álló szerelvény katonazene és ágyúdörej közepette futott ki a pályaudvarról szeptember 1-jén, és 3 óra 15 perc alatt ért a szolnoki indóházhoz. A szerelvényt húzó, József nádor fiáról, István főhercegről elnevezett „István” nevű mozdonyt virágok díszítették.

A szervezők nem akartak meglepetéseket, így az „István” előtt több száz méterre egy másik mozdony haladt, amelynek az volta feladata, hogy meggyőződjön a vasúti pálya biztonságosságáról. Cegléden diadalkapu alatt roboghatott át a vonat, a köztes megállóknál ünnepi díszbe öltözött emberek integettek lelkesen. Szolnok végállomáson ezúttal nem volt tűz; az illusztris vendégek pazar ebédet kaptak.

A vasútvonal felavatásán István főherceg mellett ott állt a vasúti közlekedés hazai meghonosításának élharcosa, Széchenyi István, valamint Kossuth Lajos is beszédet mondott. A klasszicista stílusban épült szolnoki indóház, ahova az István nevű vonat és az általa vontatott 16 kocsi befutott, még a mai napig is áll, a hozzátartozó faraktárral és a vízházzal együtt hazánk egyik egyedülálló vasúti műemlékegyüttesét alkotják.