Adolf Hitler zsenialitását, a németek egységes nemzetiszocialista népközösségbe forrasztását különösen látványosan lehetett érzékeltetni az 1933-at megelőző időszak politikai, gazdasági és társadalmi problémáival összevetve. Éppen ezért Hitler államférfiúi szerepét Goebbels annak fejlődéstörténetében láttatja, középpontba állítva a kérlelhetetlen rendszerellenes vezért, aki a kezdet kezdetétől az egyedüli eredményes, 1926-ban megváltoztathatatlannak nyilvánított programot tette le az asztalra, és a gondviselés segítségével olyan tapasztalatokat szerzett, amelyek predesztinálták az államférfiúi szerepre – melynek betöltése nem is lehetett más, mint Németország egyedüli esélye a feltámadásra. 1929-ben magasztosan így foglalta össze ezt a felismerést: „Hisszük, hogy a sors választotta ki arra, hogy utat mutasson a német népnek. Ezért odaadással és tisztelettel üdvözöljük, s csak azt kívánjuk, őrizze meg számunkra a sors, amíg be nem végzi művét.”

Az államférfi

Írta: Dr. Joseph Goebbels 

Minden emberi nagyság forrása a vér. Az ösztön az útmutatója, az intuíció számára kegy. Az értelem mindig csak korlátozottan részese a valódi zsenialitás műveinek. Sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy értelmük után nyomozzon, és hogy azt a mű későbbi megtekintőinek felfedje. Ezek a törvények elsősorban a művészetre vonatkoznak, amely a legmagasabb és legnemesebb tevékenység az emberek között, amely közelebb viszi őket isteni származásukhoz. Hasonló módon van értékük és jelentőségük a nagypolitika területén, mivel azt nem véletlenül illetjük az államművészet fogalmával, hiszen valójában a politika is művészet, magán viseli a művészi alkotás minden jegyét. A szobrász vésővel és kalapáccsal formálja meg az alaktalan követ, hogy isteni lehelettel töltse meg. A nyers márvány művészi alakká válik. A festő a színek ősanyagát használja, azért, hogy utánozza a természet nemes alakját, és azt valamiképp másodjára is megformálja. A költő mondatot mondatra halmoz, az önmagában formátlan nyelvből olyan költemény, dráma vagy epikus ábrázolás válik, amelyben a jók és a rosszak emberi szenvedéseit variálja. Az államférfinak a tömegek nyers alapanyaga áll rendelkezésére. Szavainak és művének erejével gyúrja őket egybe, élő és lélegző néptestté. Nagy és zseniális tervei a nemzetté válás célját tűzik a nép elé. Mindannyian egyformán merítenek erőt abból, ahogy zseniálisan szemlélteti célkitűzéseit, ami mögött olyan ihlet áll, amelynek a valódi művész eszközének érzi magát. Emellett vannak a szakma minden területén kézművesek is, akiknek létezniük kell, és akiknek a feladatai és a kötelességei elválnak az övékétől. Szorgalommal és tevékenyen sajátítják el a dolgukat, ha szakmájuk élmezőnyéhez tartoznak; eltanulják az értékes és átfogó szaktudást, amit szükség esetén célirányosan értenek. De az, amit tesznek, az nekik szakma, és nem hivatás. Ők a művészi tevékenység tehetségei. Az igazi művész viszont zseninek számít.

 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. tél számában olvasható.