A zene örömére kívánta ráébreszteni a közönséget Molnár Antal

2020. január 7. 14:59 MTI

Szülei jogásznak szánták, érdeklődése középiskolai évei alatt fordult a muzsika felé, nem utolsó sorban a Kodály Zoltánnál folytatott összhangzattan-tanulmányok hatására.

Húszéves koráig nem tudta eldönteni, mit válasszon hivatásának: érdekelte az esztétika, novellákat írt és versei jelentek meg, hegedülni és zongorázni tanult, emellett a Zeneakadémia zeneszerzés szakára járt.

Végül a zenét választotta, muzsikusi pályafutását 1910-ben a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes brácsásaként kezdte. A Zeneakadémia frissen végzett növendékeiből alakult kvartett a múlt század elejének legnagyobb hatású magyar kamaraegyüttese volt, ők mutatták be Bartók első négy és Kodály mindkét vonósnégyesét.

Az alapító és első hegedűn játszó Waldbauer Imre azt tartotta, hogy csak azt lehet igazán jól játszani, amit az ember kívülről tud. A zenészek így rengeteget próbáltak, Molnár még kilencvenedik életévén túl is tudta a Bartók- és Kodály-művek brácsaszólamát.

Molnár az irodalommal sem szakított - megismerkedett a Nyugat íróival, zongorakísérőként több rendezvényükön működött közre.

Az 1910-es években Kodály és Bartók ösztönzésére népzenét gyűjtött Erdélyben és a Felvidéken, ugyanekkor jelentek meg első zeneelméleti munkái. 1917-től két évig Dohnányi Ernő és Hubay Jenő vonósnégyesének brácsásaként lépett színpadra.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1919-től négy évtizeden át tanított brácsát, kamarazenét, zeneelméletet, zenetörténetet és szolfézst, az utóbbi tárgy oktatását ő vezette be az intézményben.

Híres volt diákjaihoz fűződő közvetlen kapcsolatáról, humoráról, közvetlenségéről, bölcsességéről és választékos modoráról. Molnár Antal a zenetörténet minden korszakának kiváló ismerője volt.

Évtizedekig írt zenekritikákat, az ismeretterjesztés mellett fontosnak tartotta, hogy a közönséget ráébressze a zenei szépségben és a zenélésben rejlő öröm lehetőségére.

Stílusa nemcsak az olvasókat, hanem a hallgatókat is megragadta - népszerűek voltak élvezetes zenei tárgyú előadásai a rádióban. 1949-ben részt vett a Magyar Zeneművészek Szövetségének megalapításában.

Élete első felében zeneszerzéssel is foglalkozott - zenekari, énekkari, kamaraműveket és zongoradarabokat komponált, műveiből a Greenwich Symphony Orchestra 1934-ben egész estés koncertet állított össze New Yorkban.

Korszakos jelentőséggel bírnak zeneelméleti munkái. Az elsők közt ismerte fel a fiatal Kodály és Bartók zeneművészeti jelentőségét, akiktől csak nyolc-kilenc évvel volt idősebb.

Magyarországon ő alapította meg a zeneszociológia tudományát, elsőként kutatta a zenetörténet szociológiai aspektusait, vizsgálta a fizika, a pszichológia, a nevelés és a zene összefüggéseit.

Őt tekintik a filozófiai koncepción alapuló magyar zeneesztétika megalapítójának. 1914-ban jelent meg A zenetörténet szelleme című műve, majd az 1920-as években Az európai zene története 1750-ig és A zenetörténet szociológiája című könyve.

Az új zene (1925) kötetében zenei-etikai hitvallását foglalta össze, s ő írta az első magyar nyelvű könyvet a dzsesszről (Jazzband, 1928). 1938-ban jelent meg egyik fő műve, a Zeneesztétika (I. Általános rész), amelyet évtizedekkel később, 1971-ben követett a Gyakorlati zeneesztétika című munkája.

Mindezek mellett tanulmányban foglalkozott Bach és Händel zenéjének lelki alapjaival, s kedvelt volt Wagner Breviáriuma is.

Az 1930-as években a Népszerű Zenefüzetek, majd 1957-től a Kis Zenei Könyvtár sorozat szerkesztője volt, 1971-ben regénye jelent meg A halállátó címmel. Túl a kilencvenedik életévén is aktív volt, 1981-ben Bartók születési centenáriumán ő írta az emlékcikket a Magyar Nemzetbe.

1938-ban Baumgarten-díjat, 1957-ben Kossuth-díjat kapott, művészeti tevékenységét 1970-ben kiváló művész címmel ismerték el. 1979-ben a Zeneművészeti Főiskola díszdoktorává avatta.

Kilencvenedik születésnapja alkalmából megkapta a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Molnár Antal 1983. december 7-én hunyt el. Az ő nevét viseli az erzsébetvárosi zeneiskola.