A törökök Trianonja
2015. augusztus 10. 08:35 Csernus Szilveszter
A meglepőnek tűnő állítás vitathatatlanul igaz: nem a történelmi tragédiaként számon tartott trianoni béke kisebbítette meg a legnagyobb mértékben az aláíró vesztes felet, ugyanis ezt a hírhedt „címet” az éppen kilencvenöt éves sévres-i békeszerződés tartja. Természetesen az állítás csak papíron tartja magát: az utolsó, Párizsban aláírt I. világháborús békeszerződés egy óriási, egykor hódító birodalmat darabolt fel, nem egy nemzetet. Az alább bemutatott adatok bizonyítják ugyanis, hogy a világháború előtti területükhöz viszonyítva az Oszmán állam szenvedte el a legnagyobb, kiterjedését érintő veszteségeket (ha Németország gyarmatait nem számítjuk hozzá területi veszteségeihez). Sőt az öt Párizs környéki békeszerződés közül még az Ausztriával megkötött saint-germaini is súlyosabb veszteségeket okozott a szenvedő félnek, mint a Magyarországgal megkötött trianoni. Ám a helyzet természetesen árnyaltabb: Törökország és Ausztria törzsterületét, ,,anyaországát” jóval kevésbé érintette a két békeszerződés, mint Magyarországét. Nézzük meg, mi vezetett a béketeremtők legsúlyosabb békediktátumához, a sévres-i békéhez.
A megszállt Konstantinápoly
Mint ismeretes, az Oszmán Birodalom számára az I. világháború harcai 1918. október 30-án értek véget, amikor a szultán haditengerészeti minisztere az Égei-tenger egyik görög szigete, bizonyos Múdrosz mellett horgonyzó brit hadihajón aláírta Calthorpe admirális előtt a fegyverszüneti okmányokat. A királyi flotta HMS Agamemnon nevet viselő ékessége adta a parafálás helyszínét, ami – bár nem szándékosan – szimbolikus volt: a már török földön fekvő Tróját meghódító, nyugatról érkező akháj király nevét viselő hajó már a Dardanellák ostromában is részt vett.
A „három pasa uralmának” akkorra már vége lett: a török birodalmat a háborúba vezető államférfiak egy német hadihajón hagyták el sebtében hazájukat szintén októberben. Az Oszmán Birodalomban így két erő vált meghatározóvá: a szultanátus hívei és a nacionalisták. De a fegyverszünetet követően nagyobb veszély leselkedett a törökökre, mint Timur Lenk 1402-es inváziója idején: négy hatalom és három kisebbség is területeket kívánt kihasítani a háborút a vesztes oldalon befejező birodalomból, tekintet nélkül arra, hogy belpolitikája milyen irányba megy tovább.
A fegyverszünet révén Törökországot az Anatóliai-félszigetre korlátozták, ami többé-kevésbé az aktuális hadi helyzetet tükrözte, emellett fenntartották a jogot, hogy a szövetséges és társult hatalmak saját biztonságuk védelme érdekében adott esetben török területet szálljanak meg. Isztanbul esetében (az angol ígérettel ellentétben) ezt nyomban meg is tették: a büszke világváros több, mint négy és fél évszázada nem találkozott megszállókkal amikor a brit-francia-olasz erők megérkeztek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
