A szervezetlenségbe bukott bele a Krakkóból induló lengyel felkelés

2023. február 20. 09:50 Múlt-kor

A hosszú évtizedeken át tartó államnélküliség ideje alatt a függetlenségétől megfosztott Lengyelországban nem született olyan generáció, amely ne termelte volna ki azokat a lázadókat, akik felkeltek mindenkori elnyomóik ellen.

A lengyelek lázadtak 1733-ban, 1768-ban, 1794-ben, 1830-ban, 1846-ban, 1848-ban, 1863-ban, 1905-ben és 1920-ban is. A drámasorozat utolsó epizódja az 1944-es varsói felkelés volt.

Az 1846-os esemény előzményeként Ausztria, Poroszország és Oroszország 1795-ben felosztotta egymás között a lengyel–litván államot. Az 1815-ös bécsi kongresszuson Krakkót és a környező régiót önálló szabad állammá nyilvánították, külpolitikáját azonban a három megszálló hatalom irányította.

Ekkor kimondták, hogy a város „szabad, független és semleges”, ugyanakkor a három hatalom közös „védelme” alatt áll. Innentől számítják a Krakkói Köztársaság időszakát.

Európa legszegényebb tartománya

Krakkó közel tíz évig tartó virágzása vette ekkor kezdetét, ám az időszak nem volt mentes a felügyeletet ellátó hatalmak beavatkozásaitól. A lengyel város földrajzi elhelyezkedése és a vámhatárai miatt a kereskedelem és a csempészet központja lett.

A Krakkói Köztársaság 1815-ös születése

Az oroszellenes lengyel felkelés 1831-es leverése után Krakkó lett az ellenzék egyik fő menekülési útvonala és a bujkáló emigráció fontos bázisa.

1831 után a nagyhatalmak elkezdték korlátozni a város mozgásterét és megnyirbálták a helyi hatóságok eleve szűkre szabott jogait. A közjogi helyzet kiforratlanságát mutatja, hogy a Krakkói Köztársaság fennállása alatt három alaptörvényt fogadtak el.

A városállam utolsó néhány évében a rendszerrel szemben elégedetlen társaságok kis körei kezdtek kialakulni. A korlátozások egy része nem véletlenül célozta meg a helyi liberalizmus bástyájaként számon tartott Jagelló Egyetemet.

Az orosz és osztrák titkosrendőrség aktívan figyelte a helyi eseményeket. Az 1830–1840-es évek levegőjében már érezhető volt a feszültség, amely csak a kirobbanás megfelelő pillanatára várt.

Az 1846-os krakkói lázadás szervezői a parasztságra kívántak támaszkodni. Egy kisebb nemesi csoport kezdett szervezkedésbe, és a terv szerint a Krakkóban felállítani kívánt lengyel nemzeti kormány a parasztság támogatását a jobbágyság eltörlésével hálálta volna meg.

A parasztság elkeseredésére alapozni logikus elgondolás volt. A szállóigévé vált „galíciai nyomorhoz” együttesen járult hozzá a túlnépesedés és a mezőgazdasági termelés elavultsága. A születések és halálozások száma, az éhínségek és a kivándorlás hullámai jól jelzik a katasztrofális helyzetet. Az adatokat összevetve úgy tűnik, hogy a 19. században Galícia valószínűleg a korabeli Európa legszegényebb tartománya volt.

Irányíthatatlan parasztlázadás

A parasztok közül különösen szerették volna megnyerni Jakub Szelát (1787–1866), aki arról vált híressé, hogy többször is sikeresen beperelte a gazdag földesurakat. A jobbágyokból álló bandája az összeesküvés zűrzavarában azonban olyan nemesek birtokaira is betört, akik a felkelés oldalán álltak, ennek pedig az lett a vége, hogy utóbbiak potenciális szövetségeseiket mészárolták le.

A maroknyi nemes által kezdeményezett konspiráció irányíthatatlan parasztlázadássá változott. A parasztharcosok földesurak levágott fejeit küldözgették a hatóságoknak.

Mindeközben Krakkóban Jan Tyssowski (1811–1857) egyetemi adjunktus diktátornak kiáltotta ki magát, mintegy hatezer főből álló lelkes, de képzelten önkéntes seregével betört Galíciába. A felkelés alatt egyetlen ütközetre került sor a Raba folyó partján fekvő Gdów falu mellett, ahol az osztrákok a maguk mellé állított környékbeli parasztsággal legyőzték a lázadókat.

A szabadságért harcoló lengyelek Juliusz Kossak festményén

A felkelők egyik legeltökéltebb baloldali vezére, Edward Dembowski tett még egy kísérletet egy körmenet megszervezésével, de az első osztrák sortűz leterítette. Halálával pont került a tiszavirág-életű függetlenségi háború végére.

1846 februárjában a rossz előkészítés, a csapatok közötti információcsere hiánya és az elégtelen koordinálás megpecsételte a kezdeményezés sorsát. A lengyel nemesek arra a keserű felismerésre jutottak, hogy az elégedetlenség ellenére a parasztsággal való szövetkezés közel sem működhet zökkenőmentesen. A lengyel nemzeti mozgalom meglehetősen gyenge lábakon állt, ezeket a lábakat pedig a három nagyhatalom könnyedén kirúgta a lázadók alól.

A „krakkói forradalom” egy zűrzavaros diáklázadásként került volna a történelemkönyvekbe, ha nem torolták volna meg kivégzésekkel és börtönbe zárásokkal. A szabad városi rangot megvonták Krakkótól és Galíciához csatolták.

A felszabadító mozgalom egyéb akcióit az ország más területein is elfojtották. Az ellenszegülés tapasztalata azonban nem múlt el következmények nélkül, amit a két évvel későbbi – az ugyan ismét megbukott, de már a galíciai autonómia kivívását megcélzó – felkelés kirobbanása is bizonyított.