A szem csapdája – A trompe l’oeil, a megtévesztés művészete

2022. március 19. 12:55 Halász Rita

A szem csapdája

Az egyik leghíresebb ilyen történet Zeuxiszé és Parrhaszioszé, akik nélkül talán illuzionizmusról sem beszélhetnénk. Vetélkedésüket id. Plinius írja le a Naturalis Historiae-ban:

„(…) A hagyomány szerint Parrhasziosz versenyre kelt Zeuxisszal, és mivel ez oly tökéletesen megfestett szőlőfürtöt mutatott be, hogy a madarak rászálltak a képre, ezért Parrhasziosz egy festett függönyt mutatott be, mely oly élethűen volt ábrázolva, hogy Zeuxisz a madarak ítéletétől eltelve sürgette a függöny elhúzását, hogy láthassa a képet. Mikor felismerte a tévedését, őszinte szégyenkezéssel átengedte a pálmát, mivel ő a madarakat tévesztette meg, Parrhasziosz viszont magát a művészt csapta be. Állítólag később is festett Zeuxisz egy szőlővivő fiút, s amikor rászálltak a madarak a szőlőre, ugyanazzal az őszinteséggel, mint előbb, haragosan művéhez lépett, és azt mondta: a szőlőt jobban festettem meg, mint a fiút, mert ha őt is tökéletesen készítettem volna el, a madaraknak félniük kellett volna tőle.” (Gesztelyi Tamás fordítása)

E verseny szerint az antikvitásban a művészet feladata az volt, hogy a jelen nem lévő dolognak a képe megtévesztő módon hasonlítson magára a dologra. Az élethű ábrázolás ugyanis képes lehet felkelteni a nézőben az „eredeti” tárgy élményét, s ezáltal illuzionisztikus hatást érhet el. Az illúzió vágya nem más, mint a valóság megkettőzésének igénye, amit a művészet évszázadokon át igyekezett kiszolgálni. E folyamatnak főbb állomásai a reneszánsz perspektivizmusa, a barokk dinamizmusa, mozgásábrázolása, a fénykép, majd a mozgókép, a film megjelenése, majd a digitális művészet, a 3D animáció és a számítógépes játékok.

Cornelis Norbertus Gijsbrechts önarcképe

A trompe l’oeil a XVII. században lett önálló műfaj. A megtévesztés művészete, a műalkotások egyetlen olyan kategóriája, amelyet a nézőre gyakorolt hatása alapján definiálunk. Ha a néző akárcsak egy pillanatra is, de elhiszi, hogy nem műalkotást, hanem egy közönséges tárgyat lát, akkor a festő nyert, bevált a csapda. Ezeknek a műalkotásoknak ugyanis az a célja, hogy a néző lepődjön meg, és jöjjön rá, hogy egy illúziónak esett áldozatául. Egy trompe l’oeil nem egyszerűen valósághű ábrázolásra törekszik, hanem arra tart igényt, hogy úgy tekintsenek rá, mint az anyagi valóság egy darabjára. Az ilyen képek emiatt a megtévesztésig háromdimenziósnak kell hatnia, igazi kaméleonként kell beleolvadni a környezetébe. A néző azt hiszi, hogy a dolgok, amiket néz, egy térben vannak vele, hogy csak ki kell nyújtania a kezét, és máris megfoghatja azokat, azonban be kell látnia, hogy azok egy másik, festett valóságban léteznek. Ehhez létfontosságú, hogy eltűnjön a festményt körülvevő, az ábrázolást be- és elhatároló keret. Ha megfigyeljük, a legtöbb ilyen ábrázoláson első pillantásra mindig egy falat, ablakot, falifülkét, szekrényt, lépcsőt, asztallapot vélünk magunk előtt látni.

Vegyük például Vittore Carpaccio mérföldkőnek számító, 1490-es festményét! Levelek és papírdarabok látszódnak egy vörösesbarna szalag mögé téve vagy arra felfűzve. Ez a legrégebbi ismert példa az irattartó fal típusára, amelyet mai szóhasználattal talán üzenőfalnak hívhatnánk. Ez az ábrázolás rendkívül korai ahhoz képest, hogy az ilyen tárgyak csak másfél évszázaddal később bukkannak fel újra. A téma a XVII. század közepétől válik divatossá, és százötven évig az is marad. Hogy a későbbi festők ismerték-e Carpaccio irattartóját, azt nem tudjuk, mindenesetre az biztos, hogy 1644-ben Cornelis Gijsbrechts németalföldi festő, akinek neve szinte összeforrt a „trompe l’oeil” csendélet-ábrázolásokkal, újra megfestette.

Vittore Carpaccio: Irattartó fal, 1495 körül

Minden, ami kellhet

Gijsbrechts, akinek születési és halálozási évéről, valamint helyéről semmit sem tudunk, a trompe l’oeil történetének legnagyobb magányos alakja. Életműve kizárólag csendéletekből áll. Szenvedélyes utazó volt, szinte rögtön a céhbe való felvétele után elhagyta Antwerpent. 1664-ben Regensburgban találjuk, 1668-től 1672-ig pedig udvari festőként III. Frigyes dán király szolgálatában állt. 1674-ben Stockholmban, 1675-ben pedig Bruggében tartózkodott.

Az itt látható festmény az első valódi levéltartó, más néven „porte lettres” – vagy „quod libet” ábrázolás a művész életművében. A téma iránt később leginkább a holland festők érdeklődtek. Az 1650-es években Cornelis Brisé, Wallerant Vaillant és főként Samuel van Hoogstraten festett levéltartókat, míg más németalföldi művészek vadászzsákmányt és a vadászat eszközeit megjelenítő trompe l’oeil képekre specializálódtak.

A kép Cornelis Gijsbrechts illuzionizmusának legkiválóbb példája. Csak egészen közelről szemlélve győződhetünk meg arról, hogy festményt látunk, nem pedig egy keretbe foglalt, simára esztergált fatáblát, amelyen vörös szalagok futnak keresztül. Ezek alatt, részben súlyos zöld függönnyel takarva, levelek és más használati tárgyak láthatók. Az irattartó szekrénynek ezt az ősét számos XVII. századi hivatalban használták okiratok tárolására; az iratokat az ügyintézés után kötegekben félrerakták, vagy nehéz kötetekbe összefűzték őket.

Cornelis Norbertus Gijsbrechts: Trompe l’œil levéltartóval, 1664

Gijsbrechts képének tanúsága szerint ezeket a táblákat mindenféle kisebb tárgy, zsebkés, olló, tollszár és pecsétviaszrúd ideiglenes vagy tartósabb tárolására is lehetett használni. Az ilyen festményeket latinul „quod libet”-nek nevezték, ami azt jelenti, hogy „ami csak tetszik”; szabadabb fordításban „bármi, amit szívesen látsz a kezed ügyében”, tehát tárgyak egyvelege. Ezen a festményen kis méretű képkeret, apró réz vadászkürt, kvarthegedű és vonója, fésű és egy kis pisztoly is szerepel. Alul egy kis méretű almanach látható, amelyen nem vehető ki pontosan az évszám, és hibás a cím.

A függöny félig lehull

Lehetséges, hogy Gijsbrecht trompe l’oeil kompozícióinak bizonyos motívumai a vanitas fogalmával hozhatók összefüggésbe.

A képen ugyanis az almanach az idő múlására emlékezteti a nézőt, ahogyan a kvarthegedű zenéje is elszáll, a levelek és az okiratok pedig múltbéli események lenyomatai. A festményhez közel hajolva azt várnánk, hogy el tudjuk olvasni a szalagok mögé csúsztatott leveleket és dokumentumokat, de csalódnunk kell. Gijsbrechts betűi még a XVII. századi kézírásban járatos paleográfusok számára is olvashatatlanok. A művész olyan írásimitációt fejlesztett ki, amely − festményeihez hasonlóan − megtévesztően valódinak tűnik, de a szövegekből legfeljebb egy-egy címsor olvasható ki. Még az almanachok nyomtatott sorait sem lehet kisilabizálni.

Nem Gijsbrechts volt az első, aki levéltartót ábrázoló trompe l’oeil-t festett, de a félig elhúzott függöny motívumát ő alkalmazta először. Számos későbbi, III. Frigyes dán király számára készült változaton ugyancsak találkozunk ilyen függönnyel, amely a művész más típusú csendéletein is jelentős szerepet kapott. Nagyon is lehetséges ugyanakkor, hogy a valóságban is használtak ilyen függönyöket, hogy megóvják a levéltartóban elhelyezett tárgyakat a portól, a fénytől, az elszíneződéstől, és elrejtsék őket a kíváncsi szemek elől. Valószínűleg nem ismerhette meg bárki e dokumentumok tartalmát.

Cornelis Norbertus Gijsbrechts: Bekeretezett kép hátoldala, 1670–1672

A műértőkben azonban az elhúzott függöny felidézhette a már bemutatott klasszikus történetet a két görög festőről, Zeuxiszról és Parrhaszioszról. Gijsbrechtsre tehát ezen ókori művészek méltó utódjaként tekinthetünk, és hogy ez az állítás mindenki számára kétségbevonhatatlan legyen, szeretnék megmutatni egy másik Gijsbrecht-festményt, mely talán a legkifinomultabb alkotása az összes trompe l’oeil képe közül. Letisztult és egyszerű. A Bekeretezett kép hátoldala című festmény pontosan az, amit a címe sugall: Gijsbrecht egy rámába foglalt alkotás hátoldalát festette meg valósághűen. Ne legyen kétségünk afelől, ha meglátogattuk volna műtermében, Zeuxiszként fordítottuk volna meg a festményt, hogy lássuk, mit ábrázol elölről. Ám ezt követően hitetlenkedve tapasztaltuk volna, hogy ugyanúgy egy kép hátoldalát látjuk, csak épp bekeretezetlenül. Micsoda merész ötlet 1670-ben!