A szamurájok számára a hadviselés is rituális cselekedetek sora volt
2018. október 19. 13:45 Múlt-kor
A szamurájok háborúban
Információgyűjtés
Erre a pontra a szamurájok által alkalmazott felderítők, azaz a nindzsák már az ellenséges területet bejárva elkészítették annak részletes térképeit, valamint meghozták az ellenséges parancsnokokról a legfontosabb információkat (címereiket, rokoni kapcsolataikat és kézjegyüket). Egyes nindzsák akár fel is kínálhatták szolgálataikat az ellenségnek zsoldosként, hogy belülről bomlasszák seregét, vagy propagandát, illetve félrevezető információt terjesszenek.
Menet közben a sereg abból a célból is küldött ki felderítőket, hogy megállapítsák a legjobb táborhelyeket – kiszámolva a sereg számára szükséges terület, vízellátás és kijáratok száma alapján, valamint figyelembe véve az időjárást és a hold állását, nehogy olyan helyet jelöljenek ki, amelyet dagály vagy árvíz eláraszthat. Mindeközben természetesen nyitva tartották a szemüket az ellenség hollétét illetően is.
Táborverés
Ily módon minden este olyan helyre érkezett a sereg, amely már körbe volt jelölve zászlókkal. Itt állították fel sörsátorhoz hasonlatos sátraikat, amelyeknek vízhatlanná tett papír teteje volt, valamint szétszedhető sátorfái. Szinte egy várost állítottak fel, ösvényekkel és tiltott területekkel, sáncokkal és árkokkal a bambuszból készült falon kívül. Amikor besötétedett, a tábort körberakták fáklyákkal, a sátrakban pedig a felakasztott kengyelekbe helyezett gyertyák nyújtottak világítást. A táboron kívül elhelyeztek továbbá hallgatózásban és szimatolásban képzett felderítőket, hogy a sötétben is figyeljenek az ellenség közeledésére, legyen az támadó vagy beszivárgó.
A harcmezőn
A két szamuráj sereg általában egymás hosszúra nyúlt kerülgetése után közelítette meg végül egymást. A szamurájoknak irányítás alatt kellett tartaniuk kíséretüket, miközben a csata előtti percekre jellemző „félelem hulláma” átcsapott felettük. Miután a csapatok megnyugodtak, alakzatba rendeződtek – elöl a gyalogosok és az íjászok, mögöttük a szamurájok lovon. A teendőket dobok és tengeri csigából készült kürtök segítségével jelezték a sereg számára, továbbá vizuális jelzésként zászlókat is alkalmaztak. A harcosok letették esküiket, melyekkel lemondtak feleségükről és háztartásukról, ha megfutamodnának, és megalakultak a háromfős „gyilkos csapatok”, amelyek egy-egy fontosabb ellenséges személyt vettek célba a csata során.
Az ütközetet az íjászok kezdték sortüzeikkel, miközben a gyalogosok védték őket. Parancsra az íjászok és gyalogosok sora középen szétvált, hogy a szamurájok előretörhessenek. A lovas harcosok között versengés folyt az „első lándzsa” tisztségéért, azaz hogy ki ér elsőként a küzdelembe. A megölt ellenségek fejeit azonnal levágták trófeául, a gyalogosok pedig csatlakoztak oldalról az öldökléshez. A főparancsnok eközben dobosok és zászlósok segítségével továbbra is parancsokat osztogatott hátulról. Idővel az alakzatok vonalai elmosódtak, és nehéz volt egyben tartani a seregeket. A győzelmet a megtört ellenség levadászása teljesítette be, amíg ki nem adta a parancsnok a jelzést, hogy mindenki térjen vissza hozzá.
A csata utáni szertartás
A parancsnoki központban felállították „a megérkezés tornyát”, ahol a főtitkár – egy igen fontos hivatalnok – feljegyezte különböző könyvekbe a haditetteket, a halottakat, a sérüléseket, és a begyűjtött ellenséges fejeket. Fontos volt, hogy ki vette elsőként egy ellenség fejét a csatában – minden harcost, aki úgy gondolta, ő volt az első, alaposan kihallgattak, és elbeszéléseiket összehasonlították, figyelembe véve, hogy a csatatér egyik pontjáról a másikra mennyi idő alatt érhettek át, valamint hogy mely szakaszon mikor kezdődött el a harc. A fejeket igyekeztek azonosítani, ha az lehetséges volt, mivel a földben kiadott jutalom annál nagyobb volt, minél magasabb rangú ellenséget ölt meg az illető.
Egyes körmönfont szamurájok folyamodhattak ahhoz is, hogy egy sisakot ellopva egy közkatona levágott fejét egy szamurájénak állítsák be. Azoknak, akiknek egyetlen embert sem sikerült megölniük, nagy volt a kísértés, hogy a környéken élő szerzetesek vagy nők fejét vegyék, azonban ilyen esetben az arcszőrzet hiánya azonnal elárulta volna, hogy nem harcosokat öltek meg. A végső ceremónia a „fejvizsgálat” volt: a parancsnok rituálisan megvizsgált néhányat az összegyűjtött fejek közül – eközben íjászai és a gunbaisák védték lelkierejükkel, nehogy a halottak szellemei megtámadják.
A hazatérés
A harcok végeztével a sereg hazatért. A betartott ígéreteket megjutalmazták, a csatában kiérdemelt jutalmakat kiosztották, megtörténtek az előléptetések, az esetleg elfoglalt új földet belakták új tulajdonosai, és a szamurájok is újra családjuk körében lehettek. A halottak gyászolása mellett folytatódtak az ünnepségek és szertartások – hálát kellett adni az isteneknek a győzelemért.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
