A svájci Lausanne középkorból megmaradt toronyőre minden este megkongatja a vészharangot

2020. április 5. 11:41 Múlt-kor

Az éjjeliőr pozícióját az 1405-ös nagy tűzvész után állandósította  svájci Lausanne városi tanácsa. A kinevezett személy mindig éberen pásztázta a horizontot, gyanúsan felszálló füstöt vagy lángokat keresve. Az est leszálltával, kezeiből tölcsért formálva és azokat a szája elé tartva minden órában elkiáltotta magát, jelezve a pontos időt. Ezzel az óránkénti hangos bejelentkezéssel tudatta a lakókkal és a városban szolgálatot teljesítő, tűz esetén azonnal akcióba lépő többi éjjeliőrrel, hogy a helyén van és figyel. Tűzvész idején pedig félreverte a harangokat, amelyek folyamatosan kongtak segítségnyújtásra hívva és bátorítva a tűzzel viaskodó polgárokat.

Az éjjeliőr munkaköre és rutinja egészen 1960-ig változatlan maradt, ekkor viszont a városi tanács az évszázadokon át este 9-től hajnalig tartó műszakot lerövidítette négy órára, amely így este 10-től éjjel kettőig terjedő időtartamra zsugorodott. A harangok óránkénti megkongatását pedig már 1950-ben automatizálták, nem beszélve a tűzjelzőkről és szirénákról, amelyekből számosat már 1907-ben felszereltek a város több pontján. A „földön” szolgálatot teljesítő éjjeliőrök feladatát profi tűzoltók vették át, és az éjszakai pontos időt sem kellett már az éterbe ordítani, hiszen az órák is mindenki számára elérhetőek lettek.

A változásokat szemlélve a helyi sajtó úgy vélekedett, hogy a nagy múltú toronyőri feladatoknak végleg befellegzett Lausanne-ban. A polgárok viszont nem tudtak megbékélni a gondolattal, hogy a harangtoronyban éberen őrködő strázsájuk történelemmé váljon, így levelekkel bombázták a városi önkormányzat illetékes személyeit, hogy az éjjeliőr pozícióját lehetőleg az idők végezetéig lesznek szívesek megőrizni.

Az utcák kihaltak és csendesek

A lokálpatrióták protestálásának köszönhetően a torony őre tovább végezhette áldozatkész, a középkor óta szinte változatlan, a város történelme és a közösségi összetartás ikonikus szimbólumává váló munkáját, amelyet azóta is ellát. Lausanne így egyike lehet Európa azon hét városának, amelyek még a mai napig – az év 365 napjában – őrszemet, ha úgy tetszik, virrasztót alkalmaznak.

Renato Häusler 2002 óta látja el nagyrabecsült munkáját a lausanne-i harangtoronyban, amely különleges lehetőséget kínál számára arra, hogy a város pezsgő éjszakai életét a magasból szemlélje. Most, hogy lenn a városban új veszély ütötte fel a fejét, Häusler esti, éjjeli rutinja új jelentéssel gazdagodott. Amint elkiáltja a pontos időt, Lausanne éber őrszeme megkongatja az 1518-ban öntött, négy tonnás Clémence névre hallgató harangot, amelyet az évszázados gyakorlat szerint vészhelyzet esetén kell megszólaltatni. Három kongatást újabb hat követ, majd ez a sor megismétlésre kerül. Ez hívja fel az emberek figyelmét a vészhelyzetre.

Svájcban, Lausanne-ben, Vaud kanton központjában a legmagasabb a koronavírusos fertőzöttek száma. Kijárási tilalom még nincs érvényben, de az öt főnél magasabb létszámú, közösségi összejöveteleket már itt is betiltották. A város élénk éjszakai élete, amelyet a harangtorony őre napról-napra megszemlélhetett és átélhetett a magasból, már a múlté. Az utcák kihaltak és csendesek, csakúgy, mint évszázadokkal ezelőtt.

„Amióta bevezették ezeket a korlátozó intézkedéseket, amelyek arra kérik a lakosokat, hogy maradjanak otthon, minden megváltozott” – nyilatkozta Häusler. „Egész héten csönd van, még este nyolctól is, és amikor fölérek ide, szinte semmi mozgás nincs a katedrális körül. A városban olyan nyugalom van, amit ez idáig soha nem tapasztaltam. Ilyen csönd lehetett a múltban is. Most már csak egy dolog kellene ahhoz, hogy úgy érezzem, tényleg a középkorban vagyok: ha kikapcsolnák a világítást.”