A rendszerváltoztatás belülről
2019. június 19. 12:58 Kónya Imre
Az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte (1989. március 22.)
1989. március 22-én fél órával a meghívás szerinti időpontot megelőzően, a tett színhelyén – az ELTE Jogi Kara Büntetőjogi Tanszékének könyvtárában – négy jogászfórumos, Bártfay Pál, Sándorfi György, Richter Anna és én, izgatottan várjuk a vendégeket. Elsőnek Varga Csaba érkezik a Néppárt részéről, majd Boross Imre a kisgazdáktól, nem sokkal később Vigh Károly, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnöke. Aztán Révész Tamás is lejön a magyar jogtörténeti tanszékről, ő a szocdemek képviselője, és a nagy megkönnyebbülés: megérkezik Szabad György az MDF-től, aki magával hozza tanszéki munkatársát és tanítványát, Gergely Andrást. Nem sokkal később befutnak a ligások, Bruszt László és Vitézy László, rögtön utánuk Magyar Bálint a szabaddemokratáktól. Győztünk, mondom Bártfaynak. Végül alig tízperces késéssel Orbán és Kövér is megérkezik, tehát teljes a csapat.
Szabad György első felszólalásában nagyon óvatos, ami érthető. Egy ellenzéki összefogás szerveződik, miközben az MDF hivatalos álláspontja még mindig az, hogy a szervezet sem nem ellenzéki, sem nem kormánypárti. Végül mégis ő az, aki egyetlen mondatban, tömören megfogalmazza a lényeget, amiről egész idő alatt mindenki beszélt: „A Kerekasztal létrehozói olyan, a népszuverenitás érvényesítésére törekvő független ellenzéki szervezetek, melyek nem osztoznak, és nem is kívánnak osztozni a hatalmi monopólium kiváltságaiban, és nem is kötnek szövetséget erre törekvő szervezetekkel.”
Történelmi szerencse, hogy az MDF elnöksége Szabad Györgyöt küldte az első ülésre. Az ő megfogalmazása tette egyértelművé, hogy 1989. március 22-én a büntetőjogi tanszék könyvtárában nem egy akármilyen Kerekasztal, hanem egy ellenzéki Kerekasztal jött létre. Amikor a szöveget a résztvevők egyhangúlag elfogadták, és a szavazás eredményét kihirdettem, mindenki lelkesedett. Abban a meggyőződésben fejeztük be a tanácskozást, hogy létrejött az Ellenzéki Kerekasztal, bár magát a megnevezést csak a következő ülésen kiadott nyilatkozatban használtuk először.
Március 22-e másik meghatározó személyisége Magyar Bálint volt. Ő pontosan tudta, hogy mit akar elérni, s azt következetesen képviselte. Nem volt nehéz egyetértenem vele, hiszen én is ugyanarra törekedtem. Radikalizmusa, sokszor indulatos ellenzékisége, egész habitusa imponáló volt.
A legrokonszenvesebben a fideszesek viselkedtek. Orbán Viktor maga vetette fel, miként viszonyulnak a többiek ahhoz, hogy a Fidesz ifjúsági szervezetként a MISZOT-nak is tagja, továbbá esetleg költségvetési támogatást is kaphatna. Bár a többiek úgy nyilatkoztak, hogy az nem probléma, Orbán nekem az ülés után azt mondta, ő nem érzi korrektnek a helyzetet, mert ők az egyetlenek, akik a Kerekasztalon kívül máshová is tartoznak. Hozzátette, ezt a problémát meg fogják oldani. Kövér László rögtön az ülés elején nekiment Révész Tamásnak. Hogyan van az, hogy a szocdemek nem az ellenzékkel, hanem az MSZMP-vel ünnepeltek március 15-én. Révész mindenféle kifogásokat hozott fel, ami egy idő után kezdett kínossá válni. Tamás, szóltam közbe, Kövér Laci egyszerűen arra kíváncsi, hogy a szocdemek a jövőben speciális együttműködésre törekszenek-e az MSZMP-vel, vagy tekintsük az egész március 15-i ügyet malőrnek. Tekintsétek malőrnek, válaszolta Révész, s magyarázatát mindenki tudomásul vette.
Az Ellenzéki Kerekasztal március 22-ei létrejöttekor végül is a Független Jogász Fórum által meghívott valamennyi szervezet partnerként fogadta el egymást. S mindez a későbbiekben sem változott. Legalábbis a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások megkezdéséig, tehát az alatt a három hónap alatt, amíg én vezettem az Ellenzéki Kerekasztal üléseit.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
