A prüdéria és a szigorú erkölcsök hátráltatták, a bikini mégis meghódította a világot
2021. július 5. 10:07 Múlt-kor
Amikor az atomrobbanás okozta, gigantikus gombafelhő 1946. július 1-én a magasba emelkedett a csendes-óceáni Bikini atoll felett, Louis Réardon kívül senki sem gondolta, hogy egy ruhadarab négy nappal később hasonló hatást kelt majd a világ másik végén. A történelmi fürdőruhabemutatóra Párizs egyik közkedvelt fürdőjében, a Piscine Molitorban került sor 1946. július 5-én, ahol Réard képletesen egy másik bombát robbantott fel azzal, hogy a nagyközönség elé tárta vadonatúj, formabontó szabással rendelkező női fürdőruháját. „Akár az atombomba, a bikini kicsi és pusztító” – Réard ezzel indította útjára az általa tervezett ruhadarabot.
A bikini valóban nagyot robbant, és merész szabásával felkavarta a közvéleményt. A Réard kihívó fürdőruháját viselő Micheline Bernardini látványa sokkolta a férfiakat, és csodálták a korábban szokatlan látványt.
A pompázó, kétrészes fürdőruha négy egyszerű, háromszög formájú ruhadarabból állt össze: kettő a kebleket, a másik kettő pedig a hátsót és a Vénusz-dombot takarta, szabadon hagyva a has köldök alatti tájékát és a combok felső részét is.
A női fürdőruha ezen meglehetősen megkurtított, a szebbik nem bájait feltáró fajtája hosszú evolúciós időszakot járt be. Ugyan már a római korból ismertek bikini ábrázolások, a kereszténység elterjedésével a ruhaviseletet szigorúan szabályozták. Ebben változás csak a „modern” korban állt be, az 1910-es években a prüdantéria gátjai részben leomlottak, amikor a vízpartok mentén megjelentek a szorosan testhez simuló pólóba és shortba öltözött hölgyek.
A női fürdőruha történelem következő, forradalmi szakasza az 1930-as évekre tehető, amikor az egyrészes úszódresszek mellett megjelentek a has felső részét és a lábakat szabadon hagyó kétrészes fürdőruhák. A második világháború alatt az európai tengerpartok mentéről eltűntek a fürdőzők, és helyüket lőállások és őrhelyek vették át.
Miután véget ért a vérontás, az emberek újra szabadon kiélhették a víz és a napfény iránti vágyaikat. A tengerparti kikapcsolódásra vágyó tömegeknek azonban egy komoly problémával, mégpedig a háború után az élet szinte minden területén jelentkező nyersanyaghiánnyal kellett szembenézniük.
A felhasználható matéria szűkössége arra sarkallta a ruhatervezőket, hogy minél kevesebb anyagból készítsék el a fürdőruhákat, egyre nagyobb testfelületet szabadon hagyva a kíváncsi szemeknek.
A prüdéria és a szigorú erkölcsök nagyon megnehezítették a ledér fürdőruházat elfogadását. Kezdetben Franciaország atlanti partvidékén és a mélyen katolikus európai országokban, így Olasz- és Spanyolországban, valamint Portugáliában, a hölgyek nem léphettek a tengerpartra bikiniben.
Az 1951-es bikiniverseny (Festival Bikini Contest), a későbbi Miss World szépségverseny elődje pedig óriási botrányba fulladt, a lenge öltözetű hölgyek parádéját és a győztes svéd hölgyet, Kiki Håkanssont még a pápa is elitélte.
Az egyéni szabadság és a női emancipáció azonban utat tört magának. Az 1950-es években számos filmsztár, többek közt Marilyn Monroe, Elizabeth Taylor, Ava Gardner, Brigitte Bardot is bikinit öltött magára, elősegítve ezzel a frivolnak bélyegzett ruhadarab elfogadottságát a nyugati társadalmakban.
1962-ben egy újabb áttörés történt, amikor a Playboy magazin címlapján is feltűnt a bikini, amelynek népszerűsége a következő évtizedekben is egyre nőtt. Amikor megalkotója, Louis Réard 1984-ben meghalt, az USA-ban az összes eladott fürdőruha 20 százalékát már a bikini tette ki. Réard ikonikus alkotása a század végére a legnépszerűbb női strandviselet lett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
