„A pokol nem lehet rettenetesebb” – a magyar grófnő, aki férje után szökött a galíciai frontra
2020. június 18. 08:04 Kulcsár Ádám
„Lesz most néha egy kis veszély is”
Vesztesége ellenére teljesítette kötelességét, elutazott a magyar Vöröskereszt oberdraubergi táborába. Ritkán írt haza, leveleiből sütött a bánat, amelyet igyekezett munkába temetni. Volt, hogy 46 órán át nem aludt. „Nincs bennem semmi életerő, nem csak a saját bánatom, de az a sok borzasztó nyomorúság és szenvedés, amit egy év óta látok, emberi roncsok, síró férfiak, egész életükre tönkre tett nyomorultak!” – panaszkodott Cziráky Józsefhez írott levelében.
A frontszolgálat, a sokktól igen gyakran eszüket vesztett, sebesült katonák és a haldoklók családtagjainak diktált levelek írása mellett kevés ideje maradt gyászolni. 1915. augusztus 3-án jegyezte fel ezt a különös esetet:
„A sanitetset éppen elküldtem tejért és egy gyertya fényénél ültem az egyik haldokló mellett, mikor egyszerre hallok valamit magam mögött. Visszanézek és látom, hogy Milaticki ott áll egészen pőrén, habzó szájjal, vérben forgó szemekkel és felém kap. (…) Az előszobába szaladtam és egy lepedőt bemártottam hideg vízbe. Az ajtóban találkoztunk és a lepedőt rádobtam a fejére, azután egész erővel ráugrottam, a torkán körülcsavartam a lepedőt és egyszerre csak mindketten a földön voltunk. Ő ordított, mint egy vadállat. Én ráültem a mellére, akkor jött be a sanitets.”
1915 októberére az édesanyja naplója szerint „idegei teljesen felmondták a szolgálatot”. Ekkor hazautazott, ám 1916 januárjában már ismét a fronton volt, és gyakran már morfiumot kellett bevennie, hogy el tudjon aludni. Alvajáróként, gépiesen végezte feladatait, és rezignáltan tudósított leveleiben a katonáról, aki az ágyán vánkosaiból fedezéket csinált, a 18 éves őrmesterről, aki fájdalmában rátámadt egy késsel, vagy a stájer és olasz sebesültről, akik a kórházban összeverekedtek, de a főnővér rájuk parancsolt, és erre nem csupán kezet fogtak, de meg is ölelték egymást.
Az emberekbe (főként a magyarokba) vetett hite a véres öldöklés közepette is folyamatosan erősödött. Áprilisban a kórház közelebb költözött a fronthoz. „Kis, fehér felhő a kék égen, és a szívem erősebben dobog. Lesz most néha egy kis veszély is, nemcsak szomorúság. Jó kedvem támad” – hangzanak kissé morbid, de végtére is érthető szavai.
Áprilisban a frontkórház ablakából parancsra bevonatták a magyar zászlót, mire Ilona szabadságot kérve személyesen ment el a villachi seregparancsnoksághoz, ahol csöppet sem burkolt fenyegetések közepette követelte Franz de Paula Maria Lichtenstein hercegtől, hogy engedje újra kitűzetni a lobogót. Fél óra alatt sikerrel járt. Amikor visszatért a frontra, a szanitécek és a tüzérek megéljenezték, örömükben pedig leitták magukat a sárga földig.
A zászlóüggyel a magyarok előtt nem csekély tekintélyre szert tett főnővér egyszer még a seregben „gonosz nagybácsinak” becézett vezérkari főnököt is „helyre tette”. A veszélyt egyre elszántabban kereső nővérnek így sikerült kieszközölnie nála az engedélyt ahhoz, hogy a közvetlen front melletti elsősegélynyújtó helyre mehessen dolgozni. Ráadásul mindezt Esterházy halálának évfordulóján.
„Az út felfelé igazán izgató volt, a legkülönbözőbb detonációk között száguldoztunk fel a hegyre. Az utolsó darabon fegyverrel lőttek ránk az olaszok, (…) egy szanitécet húsz lépésre tőlünk széttépte egy gránát” – írta naplójában. A néhány napos kalandot túlélve hat hét szabadságot kért, ám ő és a többi szanitéc is érezte, hogy valójában a végleges búcsú ideje érkezett el. A háború véglegesen megváltoztatta az asszonyt, aki 1917 elején hozzáment Esterházy jó barátjához, gróf Cziráky Józsefhez. Úgy élt le mellette hosszú évtizedeket, hogy közben valaki olyat szeretett, aki már sohasem lehetett az övé.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
