„A pokol nem lehet rettenetesebb” – a magyar grófnő, aki férje után szökött a galíciai frontra
2017. március 22. 11:46 Kulcsár Ádám
„Sok a sebesült, és micsoda sebesülések! Nem lehet felismerni, hogy ezek a hörgő, ordítozó, széjjelszakított emberek fiatalok-e vagy öregek, még kevésbé elképzelni, hogy ezek az arcok valaha mosolyogtak. Kilógó agyvelők, törött csontok, fityegő végtagok, egyenruháik csupa sár és vér” – írta naplójába 1916 májusában Andrássy Ilona grófnő, az olasz front egyik főnővére. Egy fiatal lány, aki a biztonságos arisztokrata létből szabad akaratából csöppent a világégés veszélyes forgatagába. Katona férje után szökött Galíciába, kezdetben illegálisan ápolta a front mellett a betegeket, később sokkot kapott bakákkal birkózott, szemrebbenés nélkül nyújtotta ki nyelvét egy Habsburg-főhercegre, Duci bácsinak hívta a parlamenti ellenzék vezérét, és ha kellett, vezérkari főnököket torkollt le. Egy élettel teli nő, akitől a háború a legnagyobb kincsét vette el.
A kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula unokája, Andrássy Ilona (a „vörös grófnő”, Katinka, vagyis Károlyi Mihályné nővére) egy igazán szeretetteljes légkörű családi fészekben nőtt fel. 1909-ben vezette oltár elé Esterházy Pál, a korabeli arisztokrácia egyik legjobb partijának számító gróf. A szerelmi házasság ötévnyi gondtalan boldogságot hozott az ifjú párnak. Idilljüket a kontinenst lángba borító világháború szakította félbe. A szókimondó „Iloncsi” a vele és a világban történtekről részletes feljegyzéseket készített. Az 1971-ben a dénesfai Cziráky-kastély egyik befalazott rekeszéből előkerült naplójából és leveleiből – amelyeket két éve szerkesztett kötetté Kovács Lajos – pontosan nyomon lehet követni, mit élt át a lány, aki főnővéri szolgálatai során testközelbe került a háború poklával.
Rozsdás kard
„Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tied soha Bosznia, mert a magyar nem enged, míg csak vérben nem hever egész Szerbia!” – harsogott az ének 1914 júliusának utolsó napjaiban Budapest utcáin, ahol már a hadüzenet előtt is mindenki mámoros jókedvvel várta a déli szomszéd (és a „muszka”, vagyis az orosz) elleni háborút. A vonatok tömve voltak éneklő katonákkal, akik gondolatban már az ellenséget püfölték. Nem volt azonban mindenki ilyen optimista. „Sötét felhők jöttek délről, Szerbia felől. Véres volt az ég alja. Úgy éreztem, hogy veszett gyorsasággal rohanunk a végzet felé” – jegyezte fel Andrássy Ilona naplójában. Az intelligens nőnek olykor meglepően pontos megérzései voltak a jövőről, egyik levelében egyenesen leszamarazta azt az embert, aki szerint két hétnél nem tart majd tovább a háború.
Férje, Esterházy Pál gróf tartalékos huszár főhadnagyként vonult be a cs. és kir. 7. számú, II. Vilmos német császárról elnevezett huszárezredbe. Társaihoz hasonlóan ő is egy könnyed nyári vadászkirándulásként gondolt a „kalandos játékra”, noha, mint később bevallotta, bevonulása perceiben három zsebkendőt fújt tele. A férje rozsdás kardján vérfoltokat vizionáló Iloncsit sem csupán a bánat emésztette, amikor a férfi elköszönt tőle: „Még sohasem dobogott úgy a szívem a büszkeségtől, mint amikor Pál virágos csákójához emelve kezét, felszalutált nekem, és ment megvédeni ősi földünket” – vallotta meg naplójának.
Kulcsár Ádám teljes cikkét keresse a Múlt-kor tavaszi számában
Támogasd a 
szerkesztőségét!
