A pánszlávizmus megerősödését eredményezte a véresen levert bolgár felkelés

2024. április 20. 19:05 Múlt-kor

A 19. század második felében az Oszmán Birodalom jelentősen meggyengült. Isztambul gyengülésével párhuzamosan a Balkán-félszigeten egyre erősödtek a nemzeti mozgalmak, amelyeknek célja a törökök által egykoron meghódított balkáni nációk önálló államiságának újbóli megteremtése volt. A modern nemzeti újjászületés a szerbeknél és a görögöknél bontakozott ki a legkorábban.

1832-ben a görögök sikeres szabadságharcának köszönhetően létrejött az önálló görög állam, a cári Oroszország támogatását élvező szerbek pedig az 1830-as évektől nagyfokú belső autonómiára tehettek szert az Oszmán Birodalmon belül. A krími háborút követően 1862-ben, Moldva és Havasalföld egyesülése után létrejött a független Románia is.

Bolgár lőporos hordó

A Balkán-félsziget átrendeződése, a független államok létrejötte természetesen ösztönzőleg hatott a bolgár hazafiakra is. A nemzetépítők magját a rendkívül szűk, a 19. század közepétől egyre aktívabb bolgár értelmiség, a külföldi bolgár kolóniák értelmiségi és kereskedő elemei, illetve az otthoni, a század közepétől megerősödő iparos-kereskedő rétegek tagjai alkották.

A bolgár önállóság először az egyházszervezeti autonómiában öltött testet. Egy szultáni rendeletnek köszönhetően 1870-ben létrejött a konstantinápolyi (görög) ortodox egyháztól független egyház, a Bolgár Exarchátus.

A nemzetépítők elgondolásai a bolgár jövőről igen változatosak voltak. Egyesek a szerbekkel, mások a románokkal vagy éppen a törökökkel alakítottak volna államközösséget. A forradalmárok bukaresti központjában, az 1860-as évek második felében azonban sokan egy önálló, önerőből létrehozott bolgár államban gondolkodtak, és úgy vélték, a függetlenség kivívásához elengedhetetlen a néptömegek bevonása, amelynek megszervezésével az apostoloknak nevezett szervezőket bízták meg.

Az apostolok közül Vaszil Levszki egy olyan köztársaságról álmodott, amelynek határain belül minden nemzet, így a törökök is egyenjogúságot élvezhettek volna. Levszki nem válthatta valóra álmait, mert az oszmán hatóságok lefülelték és kivégezték. Az általa létrehozott titkos társaságok ugyan nem léptek akcióba, de a feszültség robbanással fenyegetett.

A bataki mészárlás (Antoni Piotrowski festménye)

A bolgár lőporos hordó gyújtózsinórját végül az 1875-ös, a szerbek és a montenegróiak által támogatott, törökellenes hercegovinai felkelés gyújtotta be. A bolgár hazafiak május 2-ára tervezték az általános felkelést, de a lendület elsodorta őket, és két héttel a kijelölt időpont előtt, április 20-án az egyik forradalmi egységük Koprivshtitsa városában megtámadta a török fegyveres helyőrséget.

A felkelés részleges sikereket ért el, a néptömegeket azonban nem tudta országos szinten mobilizálni. A forradalmárok a bolgárok lakta területek déli és középső részén voltak képesek nagyobb ellenállást megszervezni, amelyet az oszmán reguláris és irreguláris, basibozuknak hívott egységek brutálisan levertek. A basibozukok az ellenálló bolgárok lakta Batakon példátlan kegyetlenséggel jártak el.

Az Ahmet Aga Barun által vezetett mohamedán harcosok a falu lakosainak nagy részét vadállati kegyetlenséggel, válogatott módszerekkel (lefejezés, élve elégetés, karóba húzás) korra, nemre való tekintet nélkül likvidálták.

Batakon kívül Eugene Schuyler jelentése szerint több mint 30 falut ért támadás, és becslései szerint 15 ezer ember esett áldozatául a megtorlásoknak. A felkelésben azonban nem csak keresztényeket öltek meg. Az oszmán uralom ellen fellépő forradalmároknak több száz, egyes történészek szerint több mint ezer muszlim áldozata is volt.

A Portának májusra sikerült szinte mindenhol elfojtania a felkelést. A felkelés egyik utolsó, heroikus mozzanata volt a romániai emigrációban élő bolgár költő és forradalmár, Hriszto Botev betörése Észak-Bulgáriába.

Két nemzeti hős: Vaszil Levszki (b.) és Hriszto Botev (j.)

Botev és emberei a romániai Bechet kikötőjéből elkötötték az Osztrák-Magyar Monarchia Radetzky nevű gőzösét, és miután udvarias, de határozott presszióval meggyőzték a kapitányt küldetésük tisztaságáról, az áthajózta a felkelőket a Dunán, és kitette őket bolgár földön. A törökök mindent elkövettek, hogy Botev és csapata ne jusson messzire. A bolgárok Petőfije 1876. június 1-jén (más források szerint június 2-án) halt hősi halált, miután egy török golyó a mellkasába fúródott.

Pánszlávizmus, mint üzemanyag

A bolgár felkelés tehát viszonylag hamar elbukott, az oszmán katonák vérengzései azonban komoly nemzetközi visszhangot váltottak ki. A nyugati világ elborzadt, a bolgár kérdés pedig beszédtéma maradt a nemzetközi diplomáciai körökben. A brit Liberális Párt vezére, az ellenzéki William Ewart Gladstone egy pamfletben bírálta a brit kormány közömbösségét a bulgáriai oszmán vérfürdő kapcsán.

A nemzetközi felháborodás hullámait meglovagolva a cári Oroszország hadigépezete is belendült. A cár hadseregének motorját a pánszlávizmus és a szláv népek testvériségének „üzemanyaga” hajtotta. Az 1877-1878-as orosz-török háborúban a fél Balkán megmozdult, a cári haderő mellett bolgár, szerb, román és montenegrói egységek küzdöttek a törökök ellen, utóbbiak csapatai egészen Konstantinápolyig vonultak vissza.

A britek felháborodása a törökök irányában idáig tartott, ugyanis London, miután hírét vette, hogy az oroszok esetleg megszerezhetik a Dardanellákat és Isztambul városát, azonnal hadiflottát küldött a térségbe, hogy az orosz térhódítást a Balkánon egészséges mederbe terelje. Az oroszok megálltak, az Oszmán Birodalom megmenekült, de balkáni pozíciói tovább romlottak. 1878 nyarán Berlinben összeültek a nagyhatalmak. A berlini kongresszuson 1878. július 13-án született szerződés Montenegró és Szerbia mellett Bulgária függetlenségét is elismerte.