A nők választójogáért indított 1866-os petíció története

2025. március 21. 13:06 Múlt-kor

Az első petíció: 1866

A brit parlament alsóházához 1866. június 7-én nyújtották be az első tömeges női választójogi petíciót. A mintegy 1500 aláírást tartalmazó dokumentumot John Stuart Mill képviselő terjesztette be, aki az 1865-ös választásokon került be a Westminsteri képviselőházba a Liberális Párt színeiben. Az aláírók között olyan jelentős személyiségek szerepeltek, mint Barbara Leigh Smith Bodichon, Emily Davies, Elizabeth Garrett (későbbi nevén Elizabeth Garrett Anderson) és a neves tudós, Mary Somerville. A petíció aláíróinak neveit tartalmazó 1866-os röpiratból mindössze két példány maradt fenn. Ezeket ma már digitalizálva, kereshető formában elérhetjük az Egyesült Királyság Parlamentjének honlapján.

A petíciózás hagyománya és a társadalmi háttér

A petícióírás népszerű és bevett eszköz volt a parlamenti figyelem felkeltésére. Korábban többek között a rabszolgaság eltörléséért küzdők, a chartisták és a kukoricatörvények ellenzői is éltek ezzel a módszerrel. 1866-ban a liberális kormány reformjavaslatot terjesztett elő a választójog bővítésére, ám ez kizárólag a férfiakra vonatkozott. A nők által benyújtott petíció óvatos megfogalmazással, a családi állapot kényes kérdését elkerülve kérte az alsóházat: fontolja meg a választójog nemtől független biztosítását minden olyan háztartástulajdonos számára, aki megfelel a vagyoni vagy bérleti követelményeknek.

Mill és a női választójog ügye

John Stuart Mill számára a petíció különösen fontos volt, mivel választ adott arra a gyakori kifogásra, hogy a nők nem érdeklődnek a választójog iránt. Mill arra biztatta Caroline Liddellt, hogy indítson petíciót, hangsúlyozva, hogy egy adófizető nő a legalkalmasabb szóvivője ennek az ügynek. A petíció első változatát Mill mostohalánya, Helen Taylor készítette el, aki Bodichont is buzdította a mozgalom elindítására. Az aláírásokat két hét alatt gyűjtötték össze Clementia Taylor londoni otthonában, akinek férje, Peter Taylor a Liberális Párt képviselőjeként tevékenykedett.

Vita nélküli petíciók a parlamentben

Mivel 1835 óta informális megállapodás, majd 1843-tól hivatalos szabályozás tiltotta a petíciók parlamenti vitáját, az 1866-os dokumentum sem váltott ki érdemi hozzászólásokat a benyújtásakor. Ennek ellenére Mill 1866. július 17-én rövid beszédet mondott, amelyben javasolta, hogy készítsenek kimutatást azokról a személyekről, akik teljesítik a választójoghoz szükséges vagyoni feltételeket, de nemük miatt kizárásra kerültek. Mill hangsúlyozta, hogy a petíció kizárólag nők kezdeményezésére született, férfiak befolyása nélkül, és kiemelte a rövid idő alatt összegyűjtött aláírások számát és színvonalát.

Beszédében Mill arra is utalt, hogy Benjamin Disraeli – aki ekkor már a konzervatív kormány pénzügyminisztere volt – korábban felvetette, nincs ésszerű oka annak, hogy független nők miért ne kaphatnának választójogot, különösen, ha más közösségi szerepek betöltésére is alkalmasnak bizonyultak.

Stratégiai visszavonulás, majd új lendület

A liberális reformjavaslat elbukása után Mill úgy döntött, nem viszi tovább a női választójog ügyét abban az ülésszakban. El akarta kerülni, hogy azzal vádolják, hogy feleslegesen rabolja a parlament idejét. Ezzel együtt sikerült lefektetnie a későbbi mozgalom alapjait. A parlamenten kívüli szervezkedés folytatódott, és 1867 tavaszán újabb petíciókat nyújtottak be.

1867-ben Mill ismét előtérbe helyezte a női választójog kérdését. A konzervatív kormány reformtörvény-javaslatához benyújtott módosító indítványában azt javasolta, hogy a törvény szövegében a „férfi” szót cseréljék le „személy”-re. Ezzel a nőket is bevonta volna a választásra jogosultak körébe. Bár a javaslatot elutasították, Mill ezzel történelmi lépést tett a nők politikai jogainak elismerése felé. A petíciók benyújtása a következő években is folytatódott, és az 1890-es évekre már kézzelfogható eredmények születtek a mozgalom törekvéseiből.

A historyofparliament.com cikke alapján.